A Földet már többször megpróbálta leigázni egy kimagasló technikai fejlettséggel rendelkező földönkívüli faj, és nem kisebb a szándékuk, mint hogy elpusztítsák az egész emberiséget. 70 évvel a kíméletlen háború után az emberek talán megtalálták szabadulásuk kulcsát Ender Wiggin (Asa Butterfield) személyében. A csendes, de annál különlegesebb képességekkel rendelkező fiút egy szigorúan védett, titkos űrbázisra küldik, ahol hozzá hasonló tehetséges fiatalokból álló katonai csapatot képeznek ki.  A vezetőség terve, hogy a szüleiktől, testvéreiktől elszakított gyerekekből egy olyan sereget formáljanak, akiket az idegenek elleni végső támadás során bevethetnek. Endert addig manipulálják, míg kegyetlen gyilkossá nem válik. Egy váratlan esemény rádöbbenti a fiút tettei következményeire, és arra, hogy a körülötte zajló hatalmi játékban ő is csak egy eszköz. De a remény még nem veszett ki belőle: saját módszereivel akarja megmentheti családját, és a Föld lakóit a félelmetes idegen fajjal szemben. De vajon ez elég lesz a végső összecsapásra?

Tavaly ősszel mozikban kimaradt az év egyik nagy sci-fijének ígérkező Végjáték, amelynek rendezői székébe Gavin Hoodot ültették be, aki az X-Men Kezdetek: Farkas-t is hozta pár évvel ezelőtt. Mint ahogyan az előbb linkelt X-Men filmmel, ezzel sem volt különösebb bajom, sőt! Igazándiból abszolúte tele vagyok pozitívumokkal, persze fanyaloghatnék, vagy bele is köthetnék még az élő fába is. Fontos, hogy a történet középpontjában gyerekek állnak, és ezzel tökéletes összhangban van a forgatókönyv is, vagyis nem egy gyerekes megmozdulással találkozhatunk benne. Ezek fölött kis megértéssel szemet is lehet hunyni.

Orson Scott Card regénye pompás alapokat adott ehhez az adaptációhoz, és mivel a könyvet nem olvastam, így a kettőt összehasonlítani nem tudom, de engem eléggé beszippantott erre a szűk két órára. A katonai mondóka sok volt, ez igazán kimaradhatott volna belőle, és az egyik mellékszereplőt sem tudtam komolyan venni, de ilyen apróságokat leszámítva tele van zseniális taktikai lépésekkel. A képi világa pedig… erre inkább nyomok egy entert.

Viszonylag kisstúdiós filmnek számít a Végjáték, mivel a Summit Entertainment áll mögötte, akik rohamosan fejlődnek, ez tisztán látszik ezen a sci-fin is, de még mindig nem érnek fel egy Warnerhez vagy Paramounthoz. Persze most jön a lényeg: most nem magáról a filmről beszéltem, hanem a stúdiók közötti különbségekről, ami a Végjátékon nem érződik. Nagyon komoly vizuális effektekkel találkozhatunk, és mellőzve minden maszlagot, a képi világa volt az egyik olyan dolog, amivel betudtak rántani. Gyönyörű, kifinomult, és mesterien kidolgozott, ami könnyedén teszi működőképessé magát a történetet.

Asa Butterfieldet nagyon bírtam A leleményes Hugóban, lényegében ott robbant be, akkor figyelt fel rá a közönség, köztük jómagam is. Tehetséges színészpalánta, akivel nem is volt bajom, ráadásul Hailee Steinfeld remekelt az oldalán, de a nővérét alakító Abigail Breslin sem mellékes. A Butterfield és Steinfeld közötti kémiát megtalálták, pedig féltem tőle, hogy meglépnek valamit, amire végül nem került sor. Csakhogy akad itt nekünk egy Moises Arias is, akinek jelenléte derült égből villámcsapásként ért. Hogy honnan ismerjük őt? Csak annyit írok: Biaggio! Ezzel mindent el is árultam, és ő volt az egyik leghitelesebb karakter az előbb fejtegetett főszereplőpároson felül. Eszméletlen a srác, még Nonso Anozie-t is lejátszotta a fenébe, mert előbbit komolyabban tudtam venni, pedig Anozie-t is csipázom. És igen, ő volt az, akinek nem igazán hittem a karakterében.

Mellékszerepben pedig olyan vén rókák jeleskednek, mint Harrison Ford vagy Ben Kingsley, de Viola Davis is kellemes társaság ebben a futurisztikus világban. Rájuk kár is lenne fecsérelni a szót, hiszen nem egyszer bizonyítottak már, és természetesen e film fényét is csak tovább emelik. Nagyszerű szereplőgárda gyűlt össze, amelynek Suraj Partha is a tagja volt, de rengeteg nevet írhatnék még ide, a szereplőkkel telibe találtak.

A forgatókönyvön időznék még el pár sor erejéig, ugyanis a legtöbb apró fejfájást ez okozta. Feljebb már említettem a fölöslegesen beletuszkolt katonai mondókát, ellenben a karaktereket nagyon szépen kidolgozta Hood, és még mindig azt tudom mondani, hogy saját forgatókönyvből lehet a legjobban dolgozni. Sajnáltam viszont, hogy nem egyszer kiszámítható, hogy mi fog történni, vagy mi történt meg éppen, de a végével nagyon felcsigáztak, és itt megint nyílik a bicska, hogy a tökkelütött amerikaiak már megint jól elintézték, hogy ne legyen folytatás, pedig érett lenne rá, hiszen minden adott. Szintén a forgatókönyv számlájára írható fel, hogy néha olyan volt, mintha kimaradtak volna képsorok, mert a főszereplőnk hirtelen túl gyorsan szerzett túl nagy tekintélyt - ez is amolyan gyerekes butaságként fogható fel.

Jobb lett volna nagyvásznon látni, de ha bírod a sci-fiket, házimozizásra is tökéletes kikapcsolódás, és ugyan gyerekekről szól, viszont felnőtteknél is megállja helyét. Rezegve, de megugrotta a 8/10-es lécet, ami lényegében a forgatókönyv gyengeségeinek tudható be, és nem folyamatosan pörgő akció-sci-firől van szó, inkább amolyan csendes módon teszi oda magát.