Éjfél körül jár az idő. Egy fiatal pár és transzvesztita cselédjük épp orgiára készülnek. A vendégeik: A Kurva, A Sztár, A Csődör és A Tini.

A CineFest idei palettáján nem ez az első olyan alkotás, amely a szex témát lovagolja meg, ráadásul jelen esetben szintén egy francia művészfilmről van szó, akik mostanság nagyon belelendültek a témába. Nincs is ezzel gond, hiszen sokak számára tabu a téma, vagy egyszerűen nem tudják, milyen módon valósítsák meg ilyesfajta elképzeléseiket. Szerdán késő este kezdődött a vetítés, és ugyan Yann Gonzalez műve másképp érinti a szexualitást, mint mondjuk az Adéle élete, vagy a Fiatal és gyönyörű, de egyöntetűen kijelenthetem, hogy ez a legvontabb mindközül. Tavaly az Eltűnő hullámok nyomult hasonló módon, ami egy piszkosul jó dráma, és meg is bántam, hogy anno nem adtam rá egy ponttal többet - utólag simán ér egy kilencest.

Gonzalez első egészestés filmjéről van szó, és ennek némi nyoma is van, hiszen néha olyan érzést keltett bennem, mintha megálltunk volna az időben. Az alaptörténet keltette fel a figyelmem, de arra nem számítottam, hogy ennyire alternatív filmet kapunk. Még mielőtt jobban belemennék a részletekbe, leszögezném, hogy ezt a drámát sem tudom mindenkinek ajánlani, mert egy ízig-vérig művész- és rétegfilmről beszélünk, amelyben a kreativitás utat tör magának.

Visszatérve a rendezésre, és a forgatókönyvre - ami ugyancsak Gonzalez keze alól származik -, egy bizonyos szinten ötletgazdagságról is beszélhetünk, ugyanakkor jogos a kérdés, hogy mennyire számít betegesnek egy ilyen ötlet. Amondó vagyok, hogy akik nyitottak új témákra, olyan történetekre, amelyekkel nem találkozhatnak mindennap, azoknak bátran ajánlom, viszont mindenki más messzire kerülje el, mert csak szenvedés, fanyalgás és durrogás lesz az eredménye.

Mi tagadás, a franciák bizarrok is tudnak lenni, így semmi meglepő nincs abban, hogy néhány különös szereplőt is felvonultat a film, gondolok itt Béatrice Dalle-re mondjuk, de Nicolas Maury sem teljesen komplett egyén. Ettől függetlenül viszont mindketten nagyszerű színészek, és egy pillanatra sem kételkedtem egyikükben sem. A másik két főszereplőt Kate Moran és Niels Schneider keltették életre, akiket szintén nem szükséges megóvni egy ilyen hátborzongató fantáziavilágtól. Igencsak ígéretes játékot láthattunk még Alain-Fabien Delontól is, és Julie Brémond, valamint Eric Cantona is csak színesebbé tette ezt a másfél órát.

Manapság igencsak kevés kreativitás van a filmekben, főleg Hollywooddal van a baj, akik mindent feldolgoznak, épp ezért tudom értékelni a hasonló alkotásokat, mint ez. A rendező korábban rövidfilmeket készített, viszont világosan látszik, hogy itt szabadjára engedte a gondolatait, aminek lényegében semmi nem szabott határt, csak a képzelete. Mindez viszont az M83 zseniális zenéi nélkül közel sem ért volna el ekkora hatást, ugyanis az ide összeválogatott elektronikus zenék nagyon sokat tesznek hozzá minden egyes jelenethez.

Miközben pergett a film, rájöttem, mi hiányzott az idei CineFestről: egy elvont dráma, ami még működik is, szóval pontokban kifejezve, ha az Eltűnő hullámokat felhúzom kilencesre, a Te és az éjszakára adhatok 8/10-et.