Mr. Peabody a világ legokosabb embere lehetne - ha nem volna kutya. Így viszont ő a világ egyetlen olyan négylábúja, aki egyesíti magában Einstein eszét, Sherlock Holmes logikáját, Oscar Wilde szellemességét és James Bond bátorságát. A különleges eb egyszerű gazdája és kiváló barátja, Sherman, átlagos srác: de a kalandjai, hála a kutyájának, különlegesek. Mr. Peabody időutazó csodagépet épít, ám a Voltkompot Sherman engedély nélkül használja, és ettől összezavarodik a történelem, összekuszálódik az idő, és kutyanehéz feladat, hogy minden a helyére kerüljön. A kiváló páros szerencsére szereti a kutyanehéz feladatokat - főleg, ha közben nagyokat lehet nevetni.

A DreamWorks Animationnek idén tavasszal is bejött az élet, ugyanis a Mr. Peabody és Sherman kalandjai pontosan ugyanolyan remek szórakoztatást nyújt, mint tavaly a Croodék. Persze azt már csak halkan jegyzem meg, hogy Rob Minkoff olyan filmeket jegyez rendezőként, mint a Stuart Little, a kisegér első két része, és Az oroszlánkirály (The Lion King) társrendezője is ő volt annak idején. Ezek fényében már kezdem kapiskálni, hogy miért is lett ilyen szórakoztató Peabodyék kalandozása.

Az ötlet majdnem eredeti, de legalább már jócskán megérett arra, hogy újragondolják így laza 50 év távlatában. Bizonyára kevesen fogjuk ismerni az alapokat adó rajzfilmet, ezért van jövője ennek az animációs filmnek. És végre valahára beérték a 92 perces játékidővel, mert abszolút újkeltű betegségnek tartom, hogy túlnyújtják a filmeket - legyen az élőszereplős, vagy animációs, de nyilván mindig van kivétel, amelynek története meg is igényli.

Apropó, a történet, húzzuk csak be a kéziféket. Merthogy sok minden múlik a sztorin, és ugyan nem vagyok tisztában az eredeti sztorijával, de a DreamWorks valami "újjal" szolgált, ugyanis a helyszínek és a rengeteg nem klisés időutazás miatt nagyon jól szórakoztam. Egyszerű, mégis frappáns történelmi utazásban részesítettek, közben pedig nem gyalázták meg az eredeti eseményeket, hanem úgy ültették át ebbe az animációs világba, hogy hű is maradjon, és tanítson is.

Az animáció ezúttal is gyönyörű szép, egy szavunk nem lehet sem a kidolgozásra, sem pedig a látványvilágra, járjunk épp a jelenben, a múltban párszáz évvel ezelőtt, vagy még ettől is régebbi időkben. Élveztem az időutazásokat, hogy találkozhattunk Leonardo Da Vincivel, aki épp Mona Lisát vitte vászonra, a mohó Marie Antoinette-tel, egyiptomi fáraókkal és korhű szokásaikkal, de még Trójába is eljutunk többek közt. Mindezek hiteles módon ábrázolva, nem sok túlzással, és a gyerekek számára is fogyaszthatóan tálalva.

Sajnos viszont a 3D megint befigyelt, mint járulékos veszteség, ami leginkább unalmas, ugyanakkor fölösleges is volt. Szerintem elmúltak már azok az idők, amikor különféle harci eszközöket 3D-ben dugdosnak az ember arcába, és ez már a gyerekek számára is unalmas lehet. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobb élmény lett volna a film, hogyha nem kellett volna folyton azon bosszankodnom, hogy szemüveg nélkül mennyivel világosabb, élvezhetőbb kép. Kár, hogy mindennél erőltetik ezt a flancos 3D-t… legutóbb a Gravitáció, előtte pedig az Avatar ütött, és ki is fújtak erre a technológiára alkalmas filmek.

Az eredeti szinkronhangok lényegtelenek számunkra, hiszen mit ad, vagy vesz el a filmélményből, hogy kik szólaltatják meg a karaktereket? Azonban a magyar szinkron már közel sem közömbös, ugyanis ezen nagyon sok minden áll, vagy bukik. Egy rossz szinkron elronthatja az összhatást, de szerencsére itt ilyesmiről nem beszélhetünk. Sokkal inkább remeknek tartom a magyar szinkront, hiszen találékony fordítások kaptak benne helyet, amik viccessé varázsolták a legtöbb jelenetet, és érződött rajta az is, hogy odafigyeltek a szövegkörnyezetre. Profi munka, mindig így kéne.

Manapság egyre kevesebb film rejt magában értékeket, de a Mr. Peabody és Sherman kalandjai nem ezt az utat járja - szerencsére. Középpontba kerül az apa-fiú kapcsolat olyan módon, ahogyan eddig még nem láthattuk. Hiszen gondoljunk csak bele, mennyire nem szokványos az, hogy egy kutya fogad örökbe egy gyereket? Érződik köztük a kapocs, az idővel kialakuló kötődés, és a szeretet. Igazán szép történet az övék, és egyúttal tanulságos is.

Imádtam a főszereplőket, hiszen Peabody egy szerethető hős, akiben nagyon sok karakter vegyül, és mindig mindenre van ötlete, a találékonyságot pedig egyébként is csípem. Sherman egy nagyon aranyos és imádnivaló kölyök olyan külsővel, ami tipikusan rajzfilmes, de annak is a jó értelmében. A sérója külön piros pontot érdemel. Penny is kaphat néhány szót, bár az ő figurájának nagyon megszokott lépéseket írtak, de ettől függetlenül szépen összeillettek Shermannel.

Kutya vagyok! Én is kutya vagyok! Én Spartacus vagyok! Én pedig 8/10 vagyok. Kedves DreamWorks ilyen és hasonló "eredeti" történetekkel máskor is előrukkolhattok egészen bátran.