Tonya Harding bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának. Aztán Tonya egy nap megismerkedett egy férfival, s az élete innentől meredeken más irányt vett. Például egy, legnagyobb riválisa elleni merényletig. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt, neveltetése és ex-pasija áldozata. Az Én, Tonya az események szatirikus feldolgozása. Vagy lehet, hogy az élet ennyire abszurd fordulatokra volt képes?

Kicsit megcsúsztam ezzel az írással múlthét csütörtöktől, amiért sűrű sorokban elnézést kérek mindenkitől. Először is, nem terveztem, hogy ezt a filmet moziban akarom nézni, de csütörtök reggel úgy döntöttem, hogy mégis kap egy lehetőséget az Én, Tonya, hiszen nagyon jó alapanyagokból készült. Aztán a végén úgy távoztam, hogy ez biza erősre sikerült életrajzi drámává nőtte ki magát, sőt, mi több, az Oscar-jelölései ellen sincsenek kifogásaim. Valahol sejtettem, ugyanakkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy engem ezzel a témával ennyire leköt majd Craig Gillespie (Frászkarika) rendezése, akitől láttunk már egy-két szebben összerakott filmet, a helyzet viszont az, hogy ez alól az Én, Tonya sem képez kivételt.

Vérbeli életrajzi dráma valóságos élethelyzetekkel, egy raklap hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekkel, akkori ruházatokkal és amerikai felfogásokkal találtam szemben magam. Hiába fogtam ki megint egy száját csillapítani nem bíró, ötvenes éveiben járó vén nyomorultat, még is így örülök, hogy moziban néztem ezt a filmet, mert abszolút megérte a jegy árát. Tehát annak ellenére is erőteljes a végeredmény, hogy folyamatosan voltak a képben külső zavaró tényezők. Egy dolog viszont hótziher, hogy nem csak a közeget sikerült hihetőre gyűrni, a szereplők is rengeteget emelnek az Én, Tonya színvonalán.

Azt leszámítva, hogy a jelenleg 27 éves, de picivel idősebbnek kinéző Margot Robbie-t megpróbálják eladni 16-18 éves leányzónak, abszolút elragadó és valóban Akadémiai jelölést érdemlő alakítást láthatunk az ausztrál származású színésznőtől. Robbie csodálatos képességeire tényleg szükség volt, hogy minél hitelesebben szülessen újra a vásznon a legendás jégkorcsolyázónő. Imádtam minden egyes vele töltött jelenetet, mindegy, hogy bosszús, sikeres, mosolygós, örömteli vagy vesztes hangulatban volt, Margot Robbie bekorcsolyázta magát a szívembe.

Piszkosul nívós és átütő erejű alakítást láthatunk még Allison Janneytől is, aki szintén rászolgált az Oscar-jelölésére. Nem is igazán akarok vele kapcsolatosan mélyebbre menni, már az előzetesben is világosan látszott, hogy itt bizony kő kövön nem marad, ha ő színre lép. Érdekes megfigyelni az életkörülményeket, amelyek közepette felnevelt egy ilyen hírességet. Igen, a kérdés valóban jogosan vetődik fel, hogy tulajdonképpen mit jelent szőlőnek lenni. Julianne Nicholsonnal sincs gond, ő a pótanyuka, és nyilván a játékába sem lehet belekötni. Összességében igényesen válogatták össze a szereplőket, így Sebastian Stanről is elég csupán annyit tudni, hogy végre egy újabb egyedi szerepet adott elő.

Az Én, Tonya egyik és egyben leghatalmasabb erénye, hogy a kétórás játékidő ellenére is képes volt magával ragadni. Szándékosan nem húztam hosszúra ezt az értékelést, hiszen ez a sztori valakit vagy érdekel, és megnézi vagy tovább él nélküle. Amondó vagyok, hogy akik szeretik a valódi, minőségi drámákat, ne hagyják ki. Végezetül, mielőtt pontoznék, itt mocorog bennem a kérdés, hogy mennyire lehetett nehéz a forgatás, hogyan használtak kaszkadőrt, merthogy a korcsolyázós jelenetek baromira rendben vannak, átjött a hangulat meg úgy az egész. Működnek az életrajzi hatások, a dráma, a szerelem, a csalódás, a siker, a bukás. 8/10, és sajnálom, hogy leszinkronizálták, mert eredeti nyelven többet nyújthatott volna.