A The Cloverfield Paradox története egy amerikai űrállomáson játszódik, amelynek fedélzetén egy részecskegyorsító működésbe hozása félresikerül, melynek következtében az egész Föld bolygónak nyoma vész. A dolgokat tovább bonyolítják egyéb tényezők, amelyek még furcsábbá teszik az egyébként is aggasztó helyzetet.

Az első film tíz évvel ezelőtt nem csak a tartalmával, hanem a titkos marketingkampányával is hatalmas sikert aratott. Egyszerűen minden stimmelt, friss anyagot hoztak, ami felkavarta Hollywood állóvizét. Rá nyolc évre a Cloverfield Lane 10 már nem büszkélkedhetett el az eredetiségével, mégis működött és szállította a franchise által felállított színvonalat. Most pedig a The Cloverfield Paradox sem hazudtolta meg magát - kezdve azzal, hogy néhány nappal ezelőtt a semmiből tűnt fel a Netflix videótárában.

Az első félórában kételyek közepette faltam a képsorokat, várva, hogy mi lesz a nagy durranás, mivel akarják a nézőt elkápráztatni, berántani a kis feketelyukukba. Julius Onah (The Girl Is in Trouble) rendező neve sokak számára ismeretlenül csenghet, nálam sem alakult ez másként, de a Bad Robot és a Paramount, J.J. Abramsszel a projekt élén, tudták, hogy mire van szükség egy ütős végeredmény érdekében. A forgatókönyvet Oren Uziel hozta tető alá, aki nagyjából a 22 Jump Streetet tudja felmutatni, a helyzet viszont annyira leleményesen csodálatos, hogy még mindig nem hiszem el, hogy ennyire normálisan sikerült ez a folytatás.

Nyilván adott a Cloverfield univerzum, amelybe lényegében bármi belefér, csak legyen elég abszurd, bizarr és különleges. Szerencsére a Cloverfield Paradox nem okozott csalódást, furcsábbnál furcsább események sorozatát láthatjuk ebben a 100 percben. Egy olyan sci-fit tettek le az asztalra, ami átlagosan indít, de hamar bizonyítja, hogy többre érdemes. A hangulatával az első félórában nem igazán voltam kibékülve, viszont addig is birizgálta a fantáziámat, hogy mit hoznak ki ebből az egészből. Úgy gondolom, jobb, ha nem térek ki a részletekre, de valami elképesztő, ahogyan a különlegesebbnél is különlegesebb helyzetekkel valami újat teremtenek.

Nem is kérdés, hogy a szereplőgárda is sokat nyom a latban. Gugu Mbatha-Rawval az élen, úgy vélem, mindenki szépen kitett magáért, és habár nem kezdő színészekről beszélünk, mégis kicsit olyan érzés fogott el, mintha egyszerűen profi játékokat produkáló amatőröket néznék. Különösen furcsa leírni ezt a mondatot, majd Daniel Brühl nevét, de példálózhatnék akár David Oyelowóval, Chris O'Dowddal vagy akár Ziyi Zhanggal is. Szerettem ezt a stábot, az összes színészt, viszont Elizabeth Debicki az első perctől kezdve gyanúsnak tűnt számomra, az pedig már történelem, hogy melyikük sorsa hogyan alakul.

A végére vártam egy kisebb csavaros kreativitást, amelyet effektív meg is kaptam, ugyanakkor pont akkor kezdett volna el igazán szárnyalni ez az egész, összességében viszont egy szépen összerakott sci-fivé nőtte ki magát a Cloverfield Paradox, amelynek a fantasztikus része is életképes. Nagyon bejött az űrállomás, amelynek nem csak kinézete jelentett újdonságot, de a benne zajló események, különös jelenségek is tökéletesen illettek ebben a világba. Ezek nélkül hiányérzetem lett volna, és öröm számomra, hogy valami valósághű eseményt szerettek volna ábrázolni ezzel az egésszel. A 8/10 megvan, és jöhet a négy.