Andrew, a 19 éves dobos egy gyilkos manhattani konzervatórium növendéke, aki retteg attól, hogy átlagos zenészként végzi. A srác nagyságról álmodik, közben kísérti apja soha valóra nem vált írói karrierje és a félelem, hogy a középszerűség örökletes. Elszántan küzd az ellen, hogy apja nyomdokaiba lépjen és ezért gyakorol és gyakorol. A siker iránti vágy még nyomasztóbbá válik, amikor bekerül az iskolai zenekarba, amelyet a híres - és brutális módszereiről ismert - Terence Fletcher vezet, akiről úgy hírlik, semmitől nem riad vissza, ha arról van szó, hogy a legtöbbet hozza ki tanítványaiból. Fletcher kegyetlen irányításával Andrew hajszolni kezdi a tökéletességet, kerül, amibe kerül - akár az emberségébe is.

Ugyan előbb Az origót (I Origins) néztük meg, mégis a Whiplash élvezi az előnyt - na, nem azért, mert annyival jobban tetszett, hanem mert előbbi főoldalra született. A Whiplash szintén egy Sundance-es dráma, méghozzá a fiatal Damien Chazelle író-rendezőtől, aki még a harmincat sem érte el. Fiatal tehetség, ehhez kétség sem fér, viszont már a film előtt tisztában voltam vele, hogy a zenéssége miatt nem feltétlenül én leszek a célközönsége. Nagyjából be is igazolódott a gyanúm, ez nem az én filmem, mégis lekötött valamennyire.

Sok helyen nem értettem egyet a filmben látottakkal, de mivel kemény és feszült pillanatokat tartogató drámáról beszélünk, aminek épp ez a lényege, így nincs miért haragudnom rá. A cselekményben csak annyit látunk, hogy versengenek egymással a diákok a jobb helyekért, hogy Fletcher taníthassa őket, aki a legjobb állítólag. Nincs is ezzel gond, csak már sokszor túlzásba vitte ez a bizonyos tanár. Körüljárják a szenvedély témát, de inkább a megszállottság kapja a nagyobb hangsúlyt. Erről szól a Whiplash, a megszállottságról, illetve a versengésről. Hogy kiknek a versengéséről, azt megtartom magamnak.

Miles Tellerrel kapcsolatban kicsit az az érzésem, hogy túljátszotta a karaktert. Persze, értem én, és az indíttatásait is megértettem, csak helyenként olyan sok(k) volt. Ugyanakkor értékelendő, hogy küzd valamiért, és a benne lakozó elszántság is ismerős téma, amit tényleg nem szabad annyiban hagyni. J.K. Simmons most egy időre megutáltatta magát, ami érthető is Fletchert elnézve, akiről szintén elmondható, hogy túlhajtotta a karaktert, de lényegében itt minden erről szól: a maximum fölé emelkedni.

Nem vagyok egy nagy dobrajongó, és a jazz sem feltétlenül az én világom, de úgy elvoltam vele. Tény, hogy profi a film, hiszen tartja a feszültséget a nézőben, közben pedig jó kis történetekkel színezi ki, ami nem csak keménnyé, de elszánttá is teszi a dolgokat. Vegyük példának az autóbalesetet, amit nem tudtam komolyan venni, csak annyit mondtam, hogy "gyerünk, húzzál dobolni". Ekkor már ennyire felcsigázott a film, hogy ilyen reakciókat váltott ki belőlem.

Nem is húzom tovább a sorokat, nincs értelme. Akik szeretik a zenét, de főleg a jazzt, nagyon jól fogják magukat érezni, viszont én sem unatkoztam, úgyhogy egy 8/10-et összedobolt nekünk ez a kisdobos. Apropó, az idősebb staff tagoknak megint lejött a lényeg: "Véresre verte a kezét". Oké, hát.