1962. Egy elbűvölő amerikai házaspár, a karizmatikus Chester MacFarland és gyönyörű, fiatal felesége, Colette, Athénba érkezik. Éppen az Akropoliszt járják, amikor találkoznak Rydallel, a görögül is beszélő amerikaival, aki - amellett, hogy idegenvezetőként dolgozik - a turisták megkopasztására szakosodott. Rydal nem tud ellenállni Colette bájának és Chester gazdagságának és kifinomultságának, ezért elfogadja a pár vacsorameghívását. De MacFarlandékra is igaz a mondás: nem minden arany, ami fénylik.

Hossein Amini megrendezte első egészestés filmjét, ami kellően mély alkotás lett, de honnan is kellene ismernünk őt valójában? Teljes egészében ő jegyzi a Drive forgatókönyvét, de a 47 roninba és a Hófehér és a vadászba is volt beleszólása társíróként. Annak idején még megvolt fejben az előbb írt információ, de mára már kikopott az emlékezetemből, viszont ezek fényében már kicsit jobban értem a Kétarcú január mozgatórugóit.

A cselekmény jelentősebb része Görögországban és Törökországban játszódik, amelynek hangulata tökéletesen visszaköszön. Sőt, ennek is inkább a lezüllöttebb részével kínálják meg a nézőt. Persze így ebben a formában ez sem igaz, hiszen Viggo Mortensen karaktere amikor megtehette, pénzt nem sajnáló életet élt feleségével. A történet nem volt meg fejben, mivel baromi régen fordítottam már, és sok minden befutott azóta Hollywoodból, így totál tisztán ültem le a film elé. Jogosan teszitek fel a kérdést, hogy mit kaptam tőle. Máris folytatom.

Több szempontból érdekes alkotás, de sok tanulsága van. Az egyik például, hogy nem mindig érdemes mélyre merülni a mocskos dolgokban, mert az áldozatokat követelhet. Mortensen karakterének lényegében megvan mindene, végül mégsincs semmije. És ez a kép folyton ott lebegett a szemem előtt, ez forgott kockán. A vége abszolút nem okozott meglepetést, viszont maga a film lezárása igen. Valahogy másképpen képzeltem el, ugyanakkor Mortensen figurája nagyon korrekt módon búcsúzott el.

Viggo Mortensen neve nem egyszer elhangzott már ebben az értékelésben, azonban róla még egyetlen szót sem ejtettem. Azt hiszen, most jött el az a pillanat, hogy kijelenthetjük, hogy ő is a nagy kedvenceim közé tartozik. Eddig is tisztában voltam vele, hogy zseniális a szakmájában, de olyan régen láttam már… Az utóbbi években talán Az útban produkálta a legőszintébb alakítást, de azért ez a szerep még azon is túlnyúlt. Azok az ábrázatok, amikor elgondolkodik egy-egy tettén, amikor elszáll az agya, vagy egyszerűen csak leereszti a gőzt. Totálisan életszerű, és mindennél realisztikusabb.

Persze nem kell messzire mennünk, hiszen a másik férfi főszereplő, Oscar Isaac is odatette magát, akinek kilétére a film felénél döbbentem rá furcsa módon. Isaac Rydalje elég simlis alak, nem tudjuk, hogy ki is ő valójában, de megtanulja a leckét. Ráadásul csak félig értek egyet az indíttatásaival, hiszen nem szép dolog más nőjére ráhajtani úgy, hogy közben 'ott van' a sajátja. Nem végig erről van szó, mert helyenként a pénz is vezérelte, és a vágy, hogy jobb életet élhessen, csak épp azzal nem volt tisztában, hogyan valósítsa meg, mégis magával ragadta a sötét oldal. Kirsten Dunst mellett Daisy Bevan is jelen van néhány perc erejéig, de inkább Dunston időznék el még egy mondat erejéig, aki remekül próbálkozott, de nem tudott felérni férfi színésztársai szintjére. Ettől függetlenül nincs gond vele sem, nem lógott ki a sorból, vagy ilyesmi.

Amikor ilyen filmet nézek, mindig egy rosszul is elsülhető külföldi nyaralás ötlete merül fel bennem. Ilyenkor kicsit egy teljesen idegen közegben, teljesen új emberekre bízza magát az ember, és ezt nem tartom helyesnek a mai lehúzós-átverős világban. Nyilván a szkeptikusságomat, és a bizalmatlanságomat is számítsátok ebbe bele, hiszen kevésszer adom át másnak az irányítást, de ilyenkor muszáj valamennyire engedni ebből. Na, meg vannak más esetek is. Szépen elkalandoztam, bár ez sem áll távol a filmtől, mert pont ezen bukik meg a párosunk legutóbbi kiruccanása.

Napszemüveg, tikkasztó hőség, és szépen fényképezett tájak sárga szűrőkön keresztül. Ezeket garantáltan nyújtja a Kétarcú január, ráadásul olyan közegben, ami fajsúlyos, már-már talán túlságosan is nehéz, mégis mindig volt valami, ami feldobta a filmet. Teljes egészében nem vagyok elájulva tőle, hiszen a 96 perces játékidő simán érződött kétórásnak, ráadásul a kilenc órás kezdés sem volt késői, így nem is értem, mitől. Az iráni származású Amini neve a válasz erre, illetve az, hogy ötvöződött a filmben a francia és angol stílus. Részemről egy 8/10-zel kiegyezem vele.