Emily (Rooney Mara) és Martin (Channing Tatum) fényűző életet éltek, mindenük megvolt, amire csak vágytak, egészen addig, míg Martin belső kereskedés miatt börtönbe nem került. Négy év után a fiatal feleséget épp úgy letaglózza férje szabadulása, mint mikor lecsukták: képtelen örülni az együtt töltött időnek, mély depressziója öngyilkossági kísérletbe kergeti. Emily felkeresi Jonathan Banks (Jude Law) pszichológust, abban reménykedve, hogy a terápiák, és az antidepresszánsok kirántják elkeseredettségéből, és újra élvezni tudja az életet. De Emily tünetei nem változnak, egyre sötétebb gondolatai már-már az őrületbe kergetik őt. Ekkor dönt úgy Banks, hogy egy új gyógyszert ír fel a fiatal nőnek, azonban a nem várt mellékhatásokkal senki nem számol.

Steven Soderbergh rendező immáron harmadik alkalommal dolgozott együtt Channing Tatummal, bár Jude Law sem idegen a számára. Nos, a rendezőről tudjuk, hogy remekül bánik a csavarokkal, és úgy vezet fel egy-egy átlagtörténetet is akár, hogy az érdekes hatást váltson ki. A forgatókönyv Scott Z. Burns tollából pattant ki, aki a Fertőzéshez írt korábban szkriptet, és az a nagy büdös helyzet, hogy itt is ugyanaz a végeredmény alakult ki bennem. Burns jó író, de túl mélyre mentek ezúttal, annyira nagyon előtérbe került a depresszió, hogy kicsit magukkal rántják a nézőt is, és úgymond a közepe környékére könnyen bele lehet fásulni az eseményekbe.

Persze, jó dolog a depresszív hangulatot átvezetni a vászonra, de ha nincs meg a még egészséges határ, akkor fellépnek a mellékhatások, amelyek káros következményeket zúdítanak a nézőre. Engem például egyszerűen beálmosított, ami annak az eredménye, hogy unatkoztam. Tetszett, hogy hamar kétszereplősre szűkült a látókörünk, hol az egyik, hol pedig a másik illető szemszögéből követtük az eseményeket. Bár a végére érkezik még valaki. Meg kell hagyni, hogy a szereplők nagyon jók, és a csavar is sokat dob az összképen, viszont az unalmas részekkel nem tudtam mit kezdeni.

Rooney Mara újabb oldalát mutatta meg nekünk, méghozzá azt, hogy milyen is az, amikor mély depresszióba esik, ahonnan senki nem rángathatja ki. Mivel nem akarok spoileresen írni a karakteréről, pár dolgot inkább elhallgatnék, de Mara továbbra sem szégyenlős, és továbbra is merész szerepeket vállal el, ami jó, mert így tud színesen épülni a karrierje. Channing Tatummal nincs gond, de igazából ez nem az ő filmje, és ne várjatok tőle túl sokat - hogy miért, abba szintén nem mennék bele. Jude Law viszont kiteljesedik a doki szerepében, aki remek manipulátorrá alakul át, és ő az egyik legzseniálisabb elméje a történetnek. Még Catherine Zeta-Joneson is túltesz, pedig aztán neki sincs miért szégyenkeznie, az pedig már más tészta, de durva, hogy hány kilót adott le a szerep kedvéért, és azért, hogy… Mindegy is. Vinessa Shaw játszotta Law karakterének feleségét, aki szintén egy gyönyörű nő, és tökéletesen illik Law oldalára, de nem árt megfigyelni a rátermettségét sem.

Az összhatás elérésében nagy szerepet játszott a hipnózisszerű zene, amelyért Thomas Newman felelt. Kiemelném még a Soderberghtől már megszokott életszerű képsorokat, amelyek mindegyikét mesterien fényképezték, így az egész film bővelkedik a szépen elkapott pillanatképek sorozatában. Akadt még egyfajta idegenség is, amelyet szintén ennek a baljós hangulatú világnak köszönhetünk.

Szerény véleményem szerint Soderbergh továbbra is onthatja magából a filmeket, és azt sem tudom rámondani, hogy a Mellékhatásokkal nem alkotott nagyot, mert igenis egyedi, és erre bizony nem lesz nehéz visszaemlékezni pár év múlva sem. Ugyanakkor megmarad az egyszer simán nézhető kategóriába, de megleptek a végére, bár erre számítottam, úgyhogy a 7/10-ért megdolgozott.