Hollywood, Los Angeles. A hírnév megszállottjainak városa. Itt mindenki ki akar tűnni, és ha nem jön össze a színészi sztárság, majd a bűn elvégzi a melót. A megtörtént eseményeken alapuló sztoriban egy tinédzserekből álló csapat tagjai - akiket teljesen elbűvöl a hollywoodi sztárok fényűző élete - úgy próbálják magukévá tenni az amerikai álmot, hogy az interneten lenyomozzák különböző sztárok lakcímeit, majd betörnek házaikba, és értékes ingóságaikkal együtt távoznak. A fiatalok több mint három millió dollár értékben tulajdonítottak el luxustárgyakat, áldozataik között pedig olyan nevekkel találkozhatunk, mint Paris Hilton, Orlando Bloom, Lindsay Lohan, Paul Oakenfold vagy Rachel Bilson.

Régóta pótló listán volt már a Lopom a sztárom, amelyet májusban a Cannes-i közönség láthatott először. Sofia Coppola írta és rendezte a filmet, ami azért fontos, mert vele kapcsolatban azt érzem, mintha csak tapogatná a témát, mint vak a hajnalt. Legyen szó akár a forgatókönyvről, akár a rendezésről, olyan hullámvölgyes az egész, hogy ezerféle hangulatom volt közben, és egy örökkévalóságnak tűnt a másfélórás játékidő. Azt érezem, hogy lopja az időmet, de félbehagyni nem akartam, és valamennyire meg is érte végignézni, ugyanis a második felére némileg feléled…

Mint hangoztattam, összeszedik magukat a második felére, de összességében nagyon gyenge eresztés kevés jó hangulatú jelenettel. És most itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy kevés a vidám rész, mert van ebből is, de inkább a dráma dominál. Pozitívumként tudom írni, hogy a szórakozóhelyen játszódó jelenetekkel nincs gond, a zenei aláfestés is jó, és néhány számot meglepően jól lekevertek, ami adott egyfajta löketet az adott jelenetnek.

A fiatalok mocskosul szemtelen módon néznek a szemedbe, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül mennek be mások otthonaiba, mintha misem lenne természetesebb. Közben lazák, nem idegeskednek, átadják magukat a hévnek, és ezt a színészeink gyönyörűen el is tudták játszani. Elhittem nekik, amit csinálnak. Másrészt viszont ott van az, hogy nekem senki sem meséli be, hogy egy-egy olyan híresség, mint Paris Hilton, nem szereltet biztonsági kamerát, vagy nem használ riasztót, vagy, hogy épp neki nincs személyzete. Bullshit! Vagy pusztán megfontolatlanok ezek az emberek, és tojnak a világra - ez is lehet, nem ismerek közülük egyet sem.

Sok oldalról nézhető a történet, és ilyen a szülők oldala is, akik annyira felelőtlenek, hogy szavakat is alig találok. Lehet rám mutogatni, hogy álszent vagyok, de minden a szülőn múlik, persze a barátok sem kevés befolyással bírnak egy gyerekre. Csúnya ez a világ, de hogy egy szülő nem veszi észre, ha a kislánya olyan ruhákban flangál, amihez köze sincs, az még randább dolog. És nem, nem a gyerek a hibás, hanem a szülő. Oké, lapozzunk.

Katie Chang az elejétől fogva unszimpatikus csaj, aki nagyvilági életet él, és tökéletes mestere annak, hogyan hárítsa át magáról a felelősséget. Erre nagyon szépen rávilágít a film egészen végig. Israel Broussard szintén kellőképpen odatette magát, és elhittem neki a megvezetett fiút, akit játszik. Körülötte pedig olyan csajok ólálkodnak, mint Claire Julien, Taissa Farmiga és Georgia Rock, de Emma Watson sem mellékes. Bár, ha őszinte akarok lenni, épp Watson tűnt a legerőltetettebb karakternek, pedig nem rossz színésznő, de jelen szituációban valahogy kevésnek bizonyul.

Sajnálom, hogy egy ilyen eredeti ötlettel csak ennyit kezdtek, és nem többet, pedig lett volna benne potenciál, és még akár művészfilmes irányba is el lehetett volna vinni. Igazából a dráma és a művészdráma műfaj között tengődünk, de a rendezőnő nem találta a közös nevezőt. Pedig nem egy jelenetet gyönyörűen vettek fel, jók voltak a fények, a zene, a beállítások, minden. Aztán a másik pillanatban jön valami egészen más, ami tönkreteszi azt, amit pár másodperccel ezelőtt felépítettek. Itt van még a dokumentarista stílus is, amivel Sofia Coppola megint totál nem tudott mit kezdeni… 4/10.