Ebben az akciódús thrillerben az Oscar-díjas Denzel Washington alakítja Whip Whitakert, a tapasztalt pilótát, ki a csodával határos módon kényszerleszállást hajt végre gépével egy légikatasztrófát követően, és így megmenti csaknem az összes utasa életét. A baleset után Whipet hősként ünneplik, de ahogy egyre több részletre derül fény, egyre több kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy igazából kinek vagy minek a hibája volt az, ami a repülőn történt…

A legfontosabb dolog, amit egyből leszögeznék, hogy ne higgyetek sem a hivatalos történetnek, sem pedig az előzetesnek. Ez nem egy thriller… egy nyomokban thrillerre jellemző elemeket is tartalmazó, ámde mélyre hatoló dráma nem kevés életszerűséggel. Robert Zemeckis karrierje során készített már nekünk, nézőknek megannyi csodás, megható és magát klasszikussá kinövő alkotást, és eléggé úgy tűnik, hogy még mindig van mit elmesélnie. Merthogy mekkora sztori már ez így - első ránézésre ki sem néztem, mi mindent rejthet magában egy ilyen film.

A nagy helyzet, hogy van itt egy nagyszerű történetbe csomagolt szenvedélybetegségekről szóló dráma, amely nem kizárólag a levegőben játszódik, hanem egy függőségben szenvedő pilóta életének egy szegmensét mutatja be. Ám az is egyértelmű, hogy a fő balhé remekül megágyaz a filmnek, hogy aztán a drámai szál kerülhessen a középpontba. Szóval írom újra, hogy nem minden a repülés körül forog, és erre fel kell készülni, hogy nagyobb részt dráma, mint repülőgépes thriller. A repülés során mindösszesen egyetlen hibával találkoztam, ami pedig nem más, minthogy túl erősen indítottak, és olyan másfél óra környékére már alig maradt kerozin a tankban. Beállt egy stabil állapot, amely pontokban kifejezve erős nyolcast takar, és itt még adott volt a lehetőség, hogy a végére szépen visszaszerezzék az irányítást. És bizony sikerült újra életet lehelni bele, pedig a 138 perces játékidő nem kicsit aggasztott.

Bejött, hogy nem beszéltek félre, ami züllöttséggel járt, azt minden kertelés nélkül életszerűen vágták a néző arcába. Egy kicsit beavatnak minket a repülés rejtélyeibe, és számomra hatalmas pozitívum volt még, hogy nem megy át fellengzősbe, még a témában idegeneknek is korrektül bemutatták, hogy a levegőben megtörtént tragédiát mi okozta - ok-okozat szinten elmagyarázták kicsit a történteket.

Sajnos a vártnál kevesebb repülős jelenetet kapunk, amelyet a marketingeseknek róhatunk fel, akik rossz kifutóra irányítottak minket, bár valahol hálás is vagyok nekik. Ám ezek a jelenetek fantasztikusan mutattak a nagyvásznon, már-már sikerült egy pillanatra odaképzelnem magam a fedélzetre. Amikor pedig megtörténik a fő balhé - hogy kissé titokzatosan/spoilermentesen fejezzem ki magam -, akkor bizony szembejött velem a katarzis érzése, és utána is fennmaradt az érdeklődésem. Nem szokványos, amikor nem a film végére marad az előbb említett katarzisélmény, hanem ennek a hatása alatt kell végignézni az egész történetet.

Nos, felmerült bennem néhány kérdés, és mivel idegen nekem ez a repülőgépes téma, ezért most tegyük fel, hogy amit Whip véghezvitt az utasszállítóval, és ahogyan letette, megtörténhet a valóságban is. Viszont. Nem értem a szemétláda amcsikat, vagy a törvényeiket, vagy tudom is én, a 104 utasból meghalt négy utas, plusz két fő a legénységből. Nyilván tragédia, és még ha csúnyán hangzik is, ezt hívják 'járulékos veszteségnek'. Hibáztatni valakit ilyenért… Pf. Most őszintén, kit érdekel, hogy volt-e a vérében alkohol vagy sem? Megmentette utasainak zömét, akik egy állítólagos helytelenül karbantartott gépre szálltak, ami a levegőben esett szét? Meg. Nekem ez az álláspontom, na meg az, hogy az igazságtalanságot soha, de soha nem tűrtem el semmilyen formában, és szerencsére a film vége is helyesen alakult. Kicsit túlfejlett az igazságérzetem, tudok róla. Ez van.

Denzel Washingtont mindig is bírtam, egyszerűen olyan, mintha képtelen lenne hibázni. Mindig remekel, de ezúttal mintha önmagát is felülmúlta volna. Olyan színt, életszerűséget vitt ebbe a történetbe, hogy egy pillanatig sem volt kérdés, hogy kitartok-e a film végéig. Természetesen a megfelelő forgatókönyv hiányában mindez semmit sem ért volna. Jó darabig lényegében mindenki eltörpül Washington mellett, de amikor Kelly Reilly feltűnik a színen, akkor azt hiszem simán kijelenthető, hogy meglett Denzel méltó társa. Eleinte zavart, hogy keblei kibuggyantásával próbálkoztak, viszont szerencsére hamar elfelejtették a készítők, hogy a továbbiakban is ezt hangsúlyozzák ki. Sokkal lényegesebb, hogy a színészi adottságai kerülhettek előtérbe. Hatalmas az a jelenet például, amikor belövi magát, a kamera ráközelít a pupilláira, és mutatja annak tágulását baromi közelről.

A sminkesek is nagyszerű munkát végeztek, ahogyan züllöttre maszkírozták az egyes szereplőket, ami főként nyilván Kelly Reilly esetében jellemző. Feltűnik még a filmben Tamara Tunie, Don Cheadle, John Goodman, Bruce Greenwood és James Badge Dale is, akik mindannyian illettek ebbe a közegbe, és igazán jól teljesítettek mellékszereplőkként.

A Kényszerleszállás egyik nagy tanulsága, hogy minden függőségnek véget lehet vetni, csak akarni kell. Ezt bizonyítja a is film, bár ez nem újdonság, de annyira igaz mondás. Az Alan Silvestri által készített zenék is meglehetősen feküdtek, és mindenképpen a film javára válik. Összességében a végső landolás épp annyira volt precíz és bravúros, mint amikor a felhő mögül előbukkan a fény. Részemről ugrik rá a 9/10.