A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jackman alakítja Jean Valjeant, az egykori elítéltet, akit évtizedeken át üldöz a könyörtelen Javert felügyelő (Crowe), miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine (Anne Hathaway), a munkásnő leányáról, Cosette-ről (Amanda Seyfried), az életük örökre megváltozik.

Tom Hooper, a fenébe is, de magasra tetted a lécet A király beszédével! Klasszikus alapokon nyugvó musical több mint két és félórás játékidővel, na meg egy ilyen címmel. Utóbbin most elgondolkodtam egy pillanatra, mert ha magáról a nyomorultak szóról asszociálgatok, akkor viszont telitalálat, ellenben a katarzis valamiért mégis csak a vége főcímkor súgta a fülembe, hogy 'hahó, itt vagyok!'.

A rendezés gördülékeny, művészi pontossággal került a helyére minden, nincs bizonytalankodás, csak úgy peregnek a sok-sok fájdalmat feldolgozó percek a vásznon. A hangulatával viszont végig beszippantottak, a helyszínek, valamint a díszletek pedig autentikusnak hatnak, és egyszerűen csak néztem ki a fejemből, és csodáltam az elém vetített színpadot. A musical eleve nehéz téma, de még nehezebb olyat alkotni ebben a kategóriában, amely egyszerre szórakoztat és szolgál üdítő pillanatokkal is.

Érdemes tudni, hogy soha nem láttam az eredeti változatot, így hát nem tudom megmondani, mennyire jó, mint adaptáció, viszont azt igen, hogy milyen minőséget képvisel a musicalek között. Egy kicsit bajban vagyok, mert az összes főszereplőt imádom, leszámítva egy kicsit Amanda Seyfriedet, akivel ugyan nincs bajom, de még nem láttam tőle olyan alakítást, amivel úgy isten igazán belopta volna magát a szívembe. Viszont, hibába volt a vásznon a zseniálisan jó hangú Hugh Jackman, vagy Helena Bonham Carter, esetleg a magából mindent kipréselő Anne Hathaway, mert amikor Seyfried kinyitja a száját, mindenki más tovatűnik.

A szereplők színészi teljesítménye felől megközelítve dolgokat viszont mindenki remekel, az összes főszereplő beleadott mindent, hogy a maximumot nyújthassa. Hugh Jackman vezeti a mezőnyt, habár Anne Hathaway alakítását sem fogom jó darabig elfeledni, akit egyrészt még nem is láttam ilyen színvonalas szerepben, másrészt, hogy ilyen szinten átadta a nézőnek testét, lelkét. A hangja is pompás és meglepő, hogy mik nem lakoznak benne, de mély sajnálatomra az egyik általa énekelt dalt hallottam Susan Boyle előadásában is, akihez képest viszont sehol sincs… A könnykicsaláshoz egyértelműen utóbbira van szükség, pedig tényleg fergetegesen alakít összességében. Russell Crowe hatásos, és neki is hiába nincs rossz hangja, nem éreztem a bizsergést. Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen párosa ugyancsak megér egy misét, épp annyira különc karaktereket kaptak, akiknek korábbi szerepeikkel tökéletesen párosul a mostani két figura.

Aztán feltűnik a színen Amanda Seyfried, és toronymagasan döngöl a földbe mindenkit. Pontosan ugyanúgy beleadott mindent, mint Eddie Redmayne, aki szívvel-lélekkel játszott, és pont ő volt az, akiben kételkedtem, amit végül most belátok, hogy hiba volt. Abszolúte meggyőző magabiztossággal állt kamera elé a kis Daniel Huttlestone is, aki nem egy olyan kisfiút alakít, akit egyik napról a másikra elfelejt az ember. Isabelle Allen pedig kiváltképp tündéri és hamisítatlan színészi alakítást produkált.

Nagyszerűen szemléltették az idő múlását, különös figyelmet szentelve Valjeanra, Hugh Jackman karakterére, aki mint színész is természetesen hozta a tőle megszokott formáját. Ám itt nyilván a maszkmestereké az elismerés, hiszen annyira realisztikusan köszönt vissza a vásznon a nyolc, vagy tizenhat évvel öregebb Valjean, hogy le a kalappal - amit persze Jackman tetéz alakításával.

A díszleteken kívül kiváltképp bejött az a néhány jelenet, amikor a főtéren vagyunk, és az elefántszobrot, vagy az ágyúkat járja körül a kamera. Gyönyörű minden, és a fényképezést sem hanyagolták el, melynek eredményeképpen született egy-egy pompás képkocka, vagy jelenet, de az sem utolsó, ahogyan a színészeket követi az operatőr.

Annyira vegyes érzéseim vannak, és napok óta vacillálok, hogy hány pontot adjak rá. A történettel nem tudtam volna azonosulni? Esetleg a színészek hangjai nem bizonyultak elég eredetinek, esetleg áthatónak? Ritka az ilyesmi, de szívem szerint nyolcast és kilencest is adnék egyszerre, ám ez felejtős, főleg, ha arra gondolok, hogy az énekhangok nem érték el a kellő hatást, a csillapítatlan beteljesülést. Ezek miatt kemény leszek, és inkább a 8/10-es kategóriába sorolom, ellenben mégis fáj, hogy színészileg pedig mindenki a legjavát adta ki magából, és mégsem lehet szebb szám a vége.