Néhány nappal azelőtt, hogy Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, Winston Churchill élete egyik legmeghatározóbb próbatétele elé került: megfontoljon egy kidolgozott békeszerződést a náci Németországgal, vagy határozottan kiálljon, és harcoljon az elveiért, a nemzet szabadságáért. A megállíthatatlan náci erők legázolták Nyugat-Európát, és az invázió veszélye a küszöbön állt; a közvélemény felkészületlen volt, a király szkeptikus, saját pártja pedig ellene szervezkedett. Churchill ilyen körülmények között nézett szembe legsötétebb órájával, lelkesítette fel a nemzetet, és próbálta megváltoztatni a történelem menetét.

Winston Churchill neve hallatán először a második világháborúra, Nagy-Britanniára, whisky-re és szivarra gondolunk, de vajon mi, vagy inkább ki van ezek mögött? Nos, aki egy életrajzi vagy még inkább magánéleti témájú filmet várt Joe Wright-től, az nem fog kimondottan csalódni, de nem is kapja meg a várt tartalmat. A film mindössze Churchill miniszterelnökségének első és egyben legnehezebb hónapját mutatja be átfogó, de mégsem túlzott részletességgel. Kimondottan jó egyensúlya van a filmnek, nagyjából egyenlő arányban kaptunk politikai és magánéleti képet is a volt miniszterelnökről. Moziba lépés előtt volt bennem egy olyan félelem, hogy utána kellett volna nézni a történelmi eseményeknek, mert nem sok mindent fogok érteni (mint például a Dunkirk esetében), de olyan közérthetően vezették fel Hitler invázióját és a szigetország helyzetét, valamint politikusaik motivációját, hogy annak is fogyasztható, aki egyáltalán nem emlékszik már a 12.-es töri anyagra. Mindez ellenére mégsem egy politikával és hadi stratégiákkal túlzsúfolt mozit kaptunk, jutott idő bőven Churchill hátterének és lelkiállapotának bemutatására is. Azt hiszem, nekem pont emiatt adott olyan élményt a film, mintha én is megélném azt a helyzetet. Az első pár percben a kinevezésére váró államfő új titkárnőt kap (Lily James), aki végigkíséri az eseményeket, személyes beszélgetéseik kapcsán pedig mindkettőjükbe beleláthatunk egy kicsit, de nem volt túlságosan forszírozva, hogy az ő szemszögéből nézzünk végig mindent.

Az otthoni élet meghatározó személyisége Churchill felesége, Clemmie (Kristin Scott Thomas). Neki köszönhetően látjuk meg igazán, a bizonytalan helyzetben néha igenis szorongó embert a magabiztos szónok mögött. Clementine Hozier újabb bizonyítéka annak, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, de ezt nem erőszakosan nyomták az arcunkba, csak finom eleganciával, hogy lássuk, Churchillnek is méltó segítőtársa volt a nehéz időkben.

A történet egyetlen kérdés és annak megoldási lehetőségei körül forog: kell-e Nagy-Britanniának tárgyalnia Hitlerrel, vagy sem? Egyszerűnek tűnik, de a helyzet kilátástalanságába mélyen belelátva már közel sem ennyire az. Annak ellenére, hogy a film minden perce e kérdés megoldása körül forog, egyetlen pillanatra sem volt unalmas. Tudott komoly és laza lenni egyszerre, ami a komoly és szikár politikusok mögött megmutatta az embert is.

És akkor jöjjön az a kérdés, ami a legtöbbeket foglalkoztat a filmmel kapcsolatban: megérdemli-e Gary Oldman az Oscart eme alakításáért? A Filmakadémia ugyan csak január 23-án teszi közzé a 2018-as díjátadó jelöltjeit, de a Golden Globe elnyerése legjobb férfi alakításért dráma kategóriában szinte biztossá teszi az Oscar jelölést. Oldman nem csak megjelenésében, de járásában, gesztusaiban, viselkedésében is megszólalásig hasonlító mása lett Churchillnek. A beszédstílust és arcmimikát különösen ki kell emelnem, bár nyilván rontott a dolgon, hogy csak szinkronosan tudtam megnézni, éljen a magyar mozikultúra… Az operatőri munka is sokat adott hozzá a háborús hátország hiteles bemutatásához. Remek ötlet volt néhány egyszerű járókelőre való ráközelítés, kitűnően hozta az emberek bizonytalan közhangulatát, félelmét, majd küzdeni akarását.

Összegezve egy izgalmas drámát kaptunk Churchill miniszterelnöki pályájának kezdetéről remek színészi játékkal és Dario Marianelli-nek köszönhetően remek hangulatfestő zenével. Nyugodt szívvel megy rá a 8/10.