Miután Ellen, a Graham család nagymamája meghal, lánya egyre több megmagyarázhatatlan eseménnyel szembesül anyja múltjából. Minél többet fedeznek fel az elhunyt asszony életéből, annál baljósabb változások következnek be a család élő tagjainak életében.

Így kell debütálni, ahogyan azt Ari Aster csinálta. Az Örökség a Sundance Film Fesztiválon mutatkozott be, aztán az SXSW közönsége is szemügyre vehette mielőtt a világ legtöbb országában is vásznakra tűzték. Nos, igazándiból az Örökség jó eséllyel kétesélyes thriller, vagyis vagy beszippantja a nézőjét és két órán keresztül el sem ereszti, vagy teljesen semleges hatást gyakorol rá. Nálam előbbi következett be, és kissé vonakodva váltottam rá jegyet, de összességében örülök, hogy Pancakespeedy barátom végül rábeszélt.

Egy átlagos családi probléma eltörpül a Graham családot érő tragédiák sorozatához képest. Kicsit művészi vénákkal rendelkező horror-thrillerként kategorizálnám, ugyanakkor közel sem átlagos az a feszültség, amelyet Aster agya megszült - természetesen eredeti koncepció alapján. A tragédia mindenki életében mást jelent, az Örökség pedig csendesen és hirtelen kavarja fel az állóvizet, hiszen az elénk tárt események egyszerre sokkoltak, ijesztettek meg és hatottak bizarrul vagy épp hátborzongatóan. Azt kell mondanom, hogy eredeti filmet láthattam végre, ami nem a kitaposott útvonalon halad, hanem újakat tör magának.

Aster korábban csupán hat rövidfilmet rendezett, így különösen elismerendő, hogy bevállalt egy kétórás játékidejű produkciót, amelynek dinamikájával sincs gond, mert gördülékeny a történetvezetés. Pedig… tetézte a dolgot, hogy a péntek esti féltizenegyes vetítésre ültünk be egy hosszú munkanap után, a kezdés előtt pedig egy 40 km-es biciklitúrát tudtam magam mögött, így simán benne volt a pakliban, hogy bealszok. A helyzet viszont az, hogy az Örökség nem az a film, ami hagyja elkószálni a nézőjét, hogyha tudunk némi empátiát teremteni a család bármely tagjával. Egyszerűen olyan nyers dolgok történnek benne, amelyek mellett nehéz szavak nélkül elmenni, ugyanakkor imádtam a film őszinteségét.

Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy a színészek közül ki alakított a legkiemelkedőbben. Nyilván Toni Collette-tel nehéz felvenni a harcot és talán szükségtelen is, hiszen újabb emberközeli és átütő játékot láthatunk tőle. A kissé megalkuvó férjet Gabriel Byrne kelti életre, rá sem lehet panaszunk, de a fámát egyértelműen a testvérpárt alakító, Alex Wolff és Milly Shapiro viszi. Collette mellett talán Wolff kapta a legtöbb lehetőséget a filmtől, amellyel élt is, bennem egy kicsit Daniel Kaluuya (Tűnj el!) tavalyi felbukkanását idézte. Rémisztően jó a srác! Milly Shapiro pedig már a különleges arcberendezésével tökéletesen is beleillik a képletbe, nem mellesleg színészileg is hajmeresztő dolgokat művel. Tehát lényegében mindenki remekelt, egyedül Ann Dowd játékát nem jellemeztem, mert tőle nem sok újat kapunk, ugyanakkor a rivaldafény sem rá irányul.

Kicsit a végén döbbentem rá, hogy némi szektás hatása is van az Örökségnek, ám ez a formula akkor bukkan elő, amikor már nem is fontos. Hogy miért írom ezt így? Mert kifejezetten gyűlölöm a szektás filmeket, ám ebbe itt és most nem tudok és nem is akarok belekötni. Eszembe jutott még egy tényező, amit sajnálok, hogy "kimaradt", ez pedig az eredeti nyelv hiánya. Nincs gond a szinkronnal, de szent meggyőződésem, hogy még meghatározóbbak lehettek volna a szereplők kirohanásai. A kilencen elgondolkodtam, talán eredeti nyelven meg is adtam volna, így viszont marad a stabil 8/10.