A cselekményt összefoglalva, egy szerelmi szállal átitatott, erotikus elemeket is tartalmazó pszicho-thrillerként lehetne jellemezni ezt a filmet, amely sem gátlásokat, sem pedig kegyelmet nem ismer.

Uh, hát ennek a filmnek a körülményei nagyon érdekesen alakultak számomra, ez volt az utolsó ott töltött estére betervezett film, ami este tízkor kezdődött, csakhogy nekem aznap délutánra fontosabb dolgom alakult… és ha rajtam múlik, lazán dobtam volna még a filmet is. Maradjunk annyiban, hogy két sör és öt pohár rosé után érdekes film volt a Dupla szerető.

Félre ne értsetek, megvan minden képsora, tehát annyira nem volt gázos a helyzet, csak a vetítés előtti utolsó öt percben megérkezni, a történtek után leülni a 21-es vörös székre… No, de picit elkalandoztam. François Ozon (Fiatal és gyönyörű) rendezőt alapjáraton eléggé kedvelem, habár az ezt megelőző két filmjét nem láttam ugyan, de pótló listán vannak. Ahogyan azt már megszokhattuk korábban a francia filmestől, ezúttal sem a finomkodás került a középpontba, hanem a rideg valóság, amelyet természetesen ebben a történetben is tökéletesen kezelt.

Az igazán jó francia művészfilmek egyébként is a gyengéim, és ez alól a Dupla szerető sem lett kivétel, ugyanis ezek hangulata a francia nyelvvel ötvözve ideális kombináció. Ozon ezúttal is hidegrázós képsorokkal fokozza a nézőben a kedélyeket, így tökéletes hatást gyakorolva a közönségre. Magáról a történetről jobb minél kevesebbet tudni, és ilyen szempontból még az előzetes is jól sikerült, mert épp annyit mutatnak benne, ami még nem káros. A rendező nagyon ért ahhoz is, hogyan teremtse meg a megfelelő atmoszférát, amelyben olajozottan működhet az általa üzemeltetett gépezet.

Örülök, hogy ezúttal is Marine Vacth kapta a női főszerepet, aki a Fiatal és gyönyörűben már bizonyított, és ezúttal sem okoz csalódást a bájos francia színésznő. Drámai arcok, megható pillantások, Vacth egyszerűen csodálatos, érzelmekkel teli személyiség a vásznon. No, nem mintha Jérémie Reniert egyetlen pillanatig is félteni kellene, bár ő inkább a sármjával és a kisugárzásával tartolt. Nyilván a kettejük közti kémia is rendben van, de ez annyira alap egy Ozon-műnél, meg a művészfilmeknél úgy nagy általánosságban, hogy leírnom is fölösleges volt.

A Dupla szerető nem az a könnyed esti szórakozás, hanem helyenként kemény vizekre evező krimi-thrillerbe csap át, így a finomabb lelkivilágúaknak egyáltalán nem javasolnám a megtekintését. Sőt… ez annyira művészi, hogyha a rendezőtől korábban nem láttál semmit, nem feltétlenül biztos, hogy ezzel érdemes kezdeni. Végtére is, eléggé csíptem a látottakat, amelyet egy 9/10-es pontozással tudnék tükrözni.