Robert Miller (Richard Gere) a New York-i befektető-mágnás 60. születésnapját ünnepli. Első látásra Ő a mintaképe az üzletben és családi életben egyaránt sikeres amerikai embernek. A színfalak mögött azonban Miller kétségbeesetten próbálja eladni birodalmát egy nagy banknak, mielőtt bárki rájönne, hogy csalással szerezte vagyonát. Egy végzetes hiba kényszerhelyzetbe hozza és miután egy nyomozó gyanakvását is felkelti, Miller versenyfutásba kezd az idővel és olyan döntés elé kerül, ami még saját, kétes erkölcsének határát is súrolja…

Régen láttam már igazán jó thrillert, amelynek drámai szála is egyaránt felkelti a figyelmem, de hogy pont Nicholas Jarecki rendezése lett a befutó, nem picit vagyok meglepve. Idén januárban, a Sundance-en debütált, és nyomokban fesztiválos hangulatot áraszt magából, amelyet főleg egy-egy zenei aláfestéssel érnek el, amelyet tetéz a főszereplők profi játéka. Eléggé tartottam tőle, hogy fölöslegesen ültem le elé, és tipikusan a 'vagy nagyon jó lesz', 'vagy szenvedni fogok rajta' érzések kavarogtak a fejemben. Nos, előbbi érvényesült szerencsére, bár meg kell hagyni, az első húsz percben még megalapozottak voltak a félelmeim, aztán amikor beüt a baj, onnantól kezdve megvettek maguknak.

Ezután folyamatos, gördülékeny történetvezetés következett, mindig felkeltették valami aprósággal az érdeklődésem, és ez kitartott egészen a film végéig, ami azért valljuk be, egyáltalán nem rossz. Közben egyszerre aggódtam és vetettem meg a főszereplőt - pontosabban elítéltem tettét. Meglepő, hogy Richard Gere kimondottan nem tartozik a kedvenceim közé, mégis szívesen néztem a történetét, és kíváncsivá tettek, hogy hogyan ér véget a története. Amolyan sodródás a képsorokkal mechanizmus érvényesült, de ugye a hullámnak tudni kell elkapnia.

Richard Gere nagyszerű szerepében, öröm volt nézni az általa alakított üzletembert, akit megkörnyékez az élet nagy kihívása, és mindent kockára kell tennie. Nos, ezek a karakterek nem olyan ritkák, mégsem éreztem klisésnek, és ezáltal még inkább életszaga volt tetteinek. Habár egy hibát vétett, de lehet, hogy ez Nicholas Jarecki rendező-forgatókönyvíró lelkén szárad. Ugyanis a nagy bajság bekövetkezte után fájlalja egyik sérülését, aztán a későbbiekben meg egyáltalán nem szenteltek erre figyelmet. És elvileg az időben sem ugrott a történet, hiszen a homlokán… nem mennék bele jobban, hogy spoilermentes maradjak.

A többi főszereplőt is szerettem, egyszerűen nem tűntek kívülállónak, mindenki olyan szerepet kapott, amivel simán elbírt. Számomra a film másik nagy főszereplője Tim Roth volt, aki teljesen ugyanazt a jogosan okoskodó, magabiztos karaktert tolta, mint a Lie to Me sorozatban, és még egy apró nyelvi utalás is akadt ezek tetejébe, ráadásul egykori társa, Monica Raymund is felbukkan a színen. Arról már nem is beszélve, hogy nem gyakori, amikor egy nyomozásra épülő film lazán elbírja a 107 perces játékidőt. Susan Sarandon a háttérbe szorult, természetesen még így is hiteles tudott maradni a feleség szerepében. Brit Marling egy idegesítő kis fruskát elevenített meg, és nagyon jól tolta, mert elérte az előbb írt hatást, de Laetitia Casta vagy Nate Parker sem volt különb.

A családi háttér igazán hitelesen fel lett építve, a kikacsintás is érthető, amellett, hogy pont ezt a részét ítélem el a karakternek, mert ki nem állhatom, amikor valaki átmegy sunyi üzemmódba. Véleményem szerint Jarecki feszes rendezést adott ki a kezei közül, amely óramű pontossággal teszi a dolgát, egyszerűen mindent jól helyeztek el, és az elejét leszámítva egyetlen pillanatra sem unatkoztam. A profi hatást pedig összességében azzal érte el nálam, hogy szinte az egész film nagyon szép beállításokat kapott, amellyel a jó kompozíciókra gondolok.

Tehát ezek fényében nem félek megjutalmazni egy erősebb 8/10-zel. A tanulság pedig, hogy jobb mindent egyenesen csinálni, és legalább a szeretteiddel kapcsolatosan őszintén élni, mert az ördög nem alszik. Soha.