Cheryl (Reese Witherspoon) fiatal, mégis úgy érzi, mindent elveszített. Az élete összeomlóban van (és ő is mindent elkövetett, hogy tovább omoljon), de lát kiutat. Csak nagyon hosszút. Bár életében nem kirándult, egy hirtelen ötlettől vezérelve vándorútra indul. Több mint 1500 kilométert gyalogol az Egyesül Államok nyugati partvonalán. Átkel a Mojave sivatagon, megmássza a Sierra Nevadát, végiggyalogol Kalifornián és Oregonon, kibírja a havat és a forróságot. És legfőképpen: a magányt. Hosszú útja során persze sok emberrel találkozik, köt barátságokat és túlél néhány ijesztő kalandot: de az igazi társaságát a múltjából meríti. Menet közben a régi, elrontott élete szereplői kísértik…

A Vadon története mind szép és jó, de újabb hazugságra valahogy nem volt szükségem. Hogy miért írok ilyesmit? Mert ugye az őrült Cheryl útnak indult, és gyalogtúráról beszélünk, ami épp ott megbukik, hogy mikor kinek az autójába stoppolja be magát, ergo nem annyira érzem jogosnak, hogy ekkora bálványként beszélnek róla. Nyilván útja során megélt egyet, s mást, de akkor sem kellene valakit úgy hősiesíteni, hogy közben csak részben az. Ez volt az első pont, amin kiakadtam, de nem ez az egyetlen, hiszen a rendezői székben ülővel is akadnak problémáim. Egyébként meg hová tűnt a kitartás, a méltóság?!

Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam) az utóbbi években futószalagon gyártja filmjeit, de a Vadon megnézése csak azoknak ajánlott, akik szeretik a munkásságát. Ilyenek ezek az amerikaiak, képmutatásból jeleskednek, és még nem is szégyellik filmre vinni. Úgyhogy sok ez így nekem, hogy huszonnégy óra leforgása alatt két ilyen alkotáshoz is volt szerencsém. Vallée alapjában véve nem lenne rossz rendező, ha nem ragadna kamerát. Merthogy sok minden elmondható legújabb drámájáról is, de az, hogy gördülékeny lenne, elég távol áll tőle.

Öt perc híján kapunk két óra szenvedést, amikor egy olyan nő útját kell néznem, akinek élete romokban hever, és úgy gondolja, az út majd megoldja a problémáit. Igen, egy próbát valóban megért, és meg is lett az eredménye, ugyanakkor ezzel zsibbasztani a drámák kedvelőit nem illik. Reese Witherspoon játékával egyébként nincs gond, tényleg beleadott apait-anyait, csak épp ez nem biztos, hogy ennek Oscar-jelölést kellett volna hoznia számára. Lényegében Witherspoon az egyetlen mentsvár a filmben, mégis olyan érzésem támadt, mintha a 127 órát koppintották volna, ami viszont még úgy is gáz, hogy figyelembe vesszük, hogy igaz történeten alapul. Egyszerűen nincs rá szükség, vagy mi ez, játszd újra Tutti?

Hogy még inkább hűek legyünk a jelenleg odafent kedvelt Oscaros alkotásokhoz, ennek története húsz évvel ezelőtt, 1995-ben játszódik, így a képi világával is lehetett játszani, ami napjainkban már nem okoz problémát. Arról már nem is beszélek, hogy a korábbi jelöltek szépen kitaposták ezt az utat, úgyhogy eléggé olyan érzésem van, hogy tipikusan ez volt a céljuk a alkotási folyamat során. Visszatérve a szereplőkre, Laura Dern jelölését már csak azért sem értem, mert nekem ne mondja senki, hogy tavaly nem volt jobb mellékszereplő. Olyan sablonos papírforma az egész, hogy felháborító. Szóval kapunk egy nehéz és sokszor piszkos életet élő nőt, aki önmagával és démonjaival küzd, és még csak nem is érdekes módon. Nem értettem például, hogy miért volt szükség annyi szeretkezős-visszaemlékezős pillanatkép bevágására. Kissé alpári módon hatott.

Bután hangzik, de nem ennyire rossz film a Vadon, csak épp engem akasztott ki, és mivel gyakran nem sodródom az árral, így közel sem biztos, hogy egyetértetek majd velem. Elég sokat unatkoztam ezen a poros, sivatagi túrán, és nem tisztult ki egészen, hogy miért is sanyargatja magát valaki ilyen módon, aztán meg kicsit másként adja el. 5/10, és ezzel megvan az idei év Mielőtt meghaltam-ja. Azt még meg kell hagyni, hogy a képei rendben vannak, de ehhez a természet nyújtott támogatást.