A rejtélyes körülmények között elhunyt brit miniszterelnök temetésére gyűlnek össze Londonban a nyugati világ befolyásos vezetői. Ám a világ legjobban őrzött eseményéről hamar kiderül, hogy csapda. A brit fővárost ért támadásban az Egyesült Államok elnökének, a titkosszolgálat vezetőjének és egy MI-6 ügynök helytállásán múlik majd, miképp végződik London ostroma.

Három évvel ezelőtt a Támadás a Fehér Ház ellen meglepetést okozó akciófilmként bukkant fel az éterben, habár amögött egy erős rendező, Antoine Fuqua állt, és aggódtam is, amikor bejelentették, hogy a folytatást nem ő rendezi. Nos, úgy néz ki, hogy elegendő volt a két forgatókönyvírónak, Creighton Rothenbergernek és Katrin Benediktnek visszatérnie, és lám-lám, a színvonal nem csökkent látványosan, sőt! A tények szerint Babak Najafi (Snabba cash II) is képes volt feszesen tartani a pórázt, így nem kóboroltak el a kis báránykái.

Ha jól tévedek, az első résszel az volt az egyik problémám, hogy az eleje laposan indult, vagy valami hasonló. A folytatás ezen túllépett, és ugyan más hibákat vétett, ugyanakkor simán beleteszem a nézhető és szórakoztató akciófilmek kosarába. Számomra úgy jön át, hogy a készítők célja itt tényleg inkább egy normális akciófilm készítése volt, nem csupán a dohány besöprése. Hogy ez miben nyilvánul meg? Ugyanolyan feszes hangulatú akciójeleneteket kapunk, mint az első részben, közben feszültségoldásként a főszereplők beszúrnak egy-egy aranyköpést, amelyeken borultam. Ezért csillagos ötös jár!

Az egyik szemet szúró hiba az egyik folyón robbanós jelenetben ment végbe, ott valami nem stimmelt a CGI-jal, de nyilván nem szabad tökéletes filmet várni, hiszen mindössze $60 millióból forgatták, nem pedig háromszor-négyszer annyiból, mint amennyiből Roland Emmerich szokta romba dönteni a világot. És most írom a lényeget, hogy nem az Emmerich-féle buta pusztítást prezentálnak a készítők, hanem olyat, ami nem válik kérdésessé. Amikor felrobbantottak egy-egy londoni látványosságot, rendesen sajnáltam az épületeket, és az ilyen jelenetek zömében remekül teljesítettek látvány és izgalomfaktor-növelés szempontjából is.

A Gerard Butler-Aaron Eckhart páros továbbra is jól működő formula, habár eléggé úgy tűnik, hogy Butleren keményen fog az idő - vagy más. Eckhart még mindig nem az a tipikus elnökfajta, de fogjuk rá, hogy megettem tőle, Butlernek pedig jól áll ez a szerepkör. Angela Bassett és Morgan Freeman továbbra is nagyon szimpatikus egyének, nyilván színészileg nincs gond velük. Az MI6 színeiben gyönyörűen muzsikált Charlotte Riley, Jackie Earle Haley sem okozott különösebb meglepetést, de kellemes társaság a filmben. Ami pedig a rosszfiúkat illeti, azon fronton sincs meglepetés, és az a helyzet, hogy úgy tűnik, ezek a katonák soha nem tanulnak semmiből. Mindig ugyanaz a recept, de itt le a kalappal előttük, mert elég rendesen megizzasztották az elnököt védő csapatokat, és keményen oda is pörköltek Londonban. Imádtam azokat a részeket, amikor ropogtak a fegyverek, törtek az autók, és semmi sem számított, csak hogy eleget tegyenek a hajtóvadászat alapelveinek.

Örülök, hogy manapság preferálják még az R-es korhatár besorolású filmeket is, és nem azt tartják szem előtt, hogy "jaj, mennyivel kevesebb ember fog rá jegyet váltani". Mert megérte. Megérte durvulni, és jól választották meg az áldozatokat is, azt pedig alig győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire jól táncoltak a nézők idegein. Igen, aggódtam a főszereplők miatt, és végig úgy ültem a film előtt, mintha kötelező lenne. Hogy ezt miért emelem ki? Mert szombat este tizenegykor indítottam el, és borzasztó zsúfolt hetet tudtam magam mögött, mégis fennmaradtam elalvás helyett. 8/10. Egy dolgot rontottak el, de ez már hazánk hibája, hogy túlbonyolították a magyar címet. MIÉRT?!!!