Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó Q-ügyosztályára, Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?

Három évvel ezelőtt a Nyomtalanul című északi krimivel kezdődött minden, amelyet gyorsan követett a valamelyest tétet emelő Fácángyilkosok, és most itt van a Palackposta, ami fölött láma módjára elaludtam. Mire ráeszméltem, hogy mi is a Palackposta valójában, a helyi mozik levették műsorról, de ennél a krimi filmsorozatnál már hagyománnyá vált, hogy mindegyikre csak otthon jutott időm. Érdekes, hogy az első két film rendezőjét ezúttal lecserélték Hans Petter Molandre (Az eltűnés sorrendjében), ami egy kicsit érződik is a történetvezetésen.

Valamennyire a rendező a felelős azért, hogy viszonylag nehezen indult be a Palackposta cselekménye, és persze utána kompenzálja az elvesztegetett időt, ugyanakkor így utólag ez édes mindegy, mert a hosszas felvezetés fölöslegesnek bizonyult. Azonban érdekes, hogy alapvetően engem a vallást érintő filmekkel ki lehet üldözni a világból, ha az túl megszállott-szektás módon van adagolva a néző felé. Jelen körülményeknél is a hit az egyik fő összetevő, de az alapokat adó regény írója úgy közelíti meg a témát, hogy annak értelme is legyen.

Gondolok itt arra az eszmecserére, ami a legvégén a csónakházban megy végbe Carl és a sorozatgyilkos között. Ott egy elég komoly párbeszéd tanúi lehetünk, és a kérdések igazán remekül vannak feltéve. Abban a szituációban egyszerre van jelen a veszély, a veszedelem, tehetetlenség, a kétely, és mindeközben megkérdőjelezi a hitet, a vallást. Mindez az északi krimiktől megszokott zord és őszinte megvalósításban. Hátborzongatóra sikerült ez a jelenet, ami lényegében az egész filmnek értelmet ad.

A gyönyörűen fényképezett, tolerálható mértékig szűrőzött képekből sincs hiány, és egészen különös érzés volt ezeket végignézni úgy, hogy egy hónappal ezelőtt én magam is jártam dán földeken. Az ottani tájak tényleg ilyen szépek, nincs szükség semmiféle trükkre, vagy szépítésre, odakint ezzel találkozik az ember nap, mint nap. Vannak viszont számomra büdös mozzanatok is ebben a krimiben: például ott van a parkolóházas jelenet, amikor túl sokan vesznek oda, pedig elvileg képzett rendőrökről van szó, nem pedig lelkes amatőrökről. Erre nem kapunk magyarázatot, hogy miért. Mitől volt ennyire profi a sorozatgyilkosunk?!

A Carl Mørck nyomozó szerepét immáron harmadjára magára öltő Nikolaj Lie Kaas már nem okoz meglepetést, ugyanakkor lazán hozza a tőle a korábban megszokott színvonalat. A társát játszó Fares Fares ugyanez a kategória, és továbbra is szeretem ezt a párost, mert megvan köztük az összhang, ugyanakkor az ellentétek is, amelyek felkavarják az állóvizet, és nem csak egymásnak szólnak a kérdéseik, hanem a nézőknek is. A háttérből pedig ismét jó szolgálatot tesz a Johanne Louise Schmidt által megformált hű segítőtársuk, akinek színészi képességei szintén nem kérdésesek.

Megint a gyerekszínészek egy több, mint megpróbáltató szituációban… Nyilván sem Olivia Terpet Gammelgaard, sem pedig az öccsét játszó Jasper Møller Friis nem okoz csalódást. Mindkettejük előtt le a kalappal, de nagyon átütő játékot láthatunk még az anyuka szerepében szenvedő Amanda Collintól is. Szokás szerint a végére hagytam a rosszfiút játszó Pål Sverre Hagen-t. Szerintem őt bárki megtudná fojtani egy kanál vízben, és lám, lám… Mindent egybevetve, az a helyzet, hogy a színészek ezekben az északi drámákban olyanok, mintha a mindennapjaik egyes részeit vették volna filmre. Természetesek, profik, és nem úgy tűnnek, mintha bármit is erőltetnének.

Nem gondolnám, hogy önhibából nem tudtam szinkronba kerülni a film hosszúra nyújtott felvezetőjével, de utána elég kemény képsorok következnek, amelyek értékesek a maguk módján. A továbbiakban láthatunk meggyötört tekinteteket, megtörni látszó életeket, és sanyarúvá lett sorsokat. Az első és a második film egyformán erős tudott lenni, és tudat alatt a Palackposta is szépen tette, amire hivatott, valamivel mégis kevesebb elődjeitől. A 8/10-et természetesen tudja, és remélem, hogy a következő filmre jobban összekapják magukat, mert tudnak ők, ha akarnak.