A történet egy tizenéves leányzóról szól, aki egy járvány során megfertőződik, és szép lassan, több hét leforgása alatt húsevő zombi lesz belőle. A film az átváltozás időszakát dolgozza fel, mialatt a lány apja védelmét élvezi.

Mióta kiszálltam a Walking Deadből, idejét sem tudom, mikor láttam utoljára zombis filmet, és ugyan a Z világháború számomra a tökéletes alkotás a témában, de azért a Maggie-t is nagy kíváncsisággal vártam. Mert ugye, ha május, akkor Maggie, amelyben Arnold Schwarzenegger siet elzombuló lánya (Abigail Breslin) segítségére. Egy dolgot szeretnék leszögezni, habár ez a napnál is világosabb, hogy itt egy fesztiválos szellemben készült zombis drámáról beszélünk, ami az akciófilmek kedvelői számára nagy csalódást okozhat.

Henry Hobson rendezett, és az a helyzet, hogyha őszinte akarok lenni, akkor meglátszott, hogy első nagyjátékfilmről van szó, melyet főleg a közepén eluralkodó hullámvölgy tükröz tökéletesen. Annyira sajnálom, hogy ez így befigyelt, mert egyébként az első egyharmada és az utolsó is eléggé lekötött, de a kérdéses szakasznál erősen szenvedtem, és a telefonomat is fellapoztam néhány státuszfrissítés erejéig. Persze az sem mellékes, hogy egyébként is lassú menetdinamika jellemzi, és a fő-főszerepet tényleg a drámai vonal kapta.

Mindezek ellenére nem tudok haragudni a filmre, mert tele van értékekkel, és a főszereplők is egytől egyig remekelnek. Mielőtt kitérnék rájuk, ejtenék pár szót a halk, rosszat sejtető zenei aláfestésről, a tompa színekről, és a déli közegről, ahol játszódik a történet. Minden előbb felsorolt részlet nagyon hiteles, és az összhang is tökéletes közöttük, amelyet már csak az tetéz, hogy a Maggie összességében belülről dolgozza meg nézőjét. Gondolok itt arra, hogy pszichésen odaverős, nem az adott pillanatban ütős, hanem később beérős drámáról beszélünk.

Aranyos apa-lánya történet a nyugdíjba vonult terminátorral, aki oroszlánként védelmezi sérült lányát. Bevallom őszintén, így, hogy nyakunkon az új Terminátor-film, elég érdekes volt Arnold Schwarzeneggert egy ilyen szerepben látni, ugyanakkor az is tény, hogy iszonyú hitelesen mozgott ebben a közegben is, és egyetlen pillanatra sem kételkedtem a szándékaiban. Abigail Breslinnel sincs baj, csak sajnos őt pont nem bírom - egyszerűen nem tudom szeretni azt a kerek kis pofikáját. Színészileg viszont kiváló alakítást produkál, de a Kés/alattból ismert Joely Richardson is egészen jól működött a tipródó mostohaanya szerepében.

Ha őszinte akarok lenni, kicsit megizzaszt a pontozás része, mert a közepére tényleg nem kellett volna az a lejtmenet, de a befejezés viszont annyira megkoronázza az egész filmet, hogy csodaszép történetként él bennem. Nyilván ezt átvitt értelemben szabad érteni. Csak, ha az utolsó jelenetre gondolok, annyira szépen és finomat vetnek véget ennek a történteknek, és úgy az egésznek, hogy elfeledteti velem azt a kis rosszat. Ezek fényében a halovány 8/10-es mércét megugrotta, de mehetett volna ez gördülékenyebben is.