Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán a szavainak köszönheti. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon mennyire tiszta a lelkiismerete.

Sundance-es várományos, amely végül csak eljutott a hazai mozivásznakra is. Brian Klugman és Lee Sternthal írtak, majd rendezték meg saját - nyomokban romantikát is tartalmazó - drámájukat, amely értelmes és érzelmekkel teli, ugyanakkor az átlátszóságának kimondottan nem örültem. Hangulatát tekintve egyértelműen fesztiválos alkotás, amelyet érdemes ebben a szellemben kezelni, és főként azoknak ajánlanám, akik jól érzik magukat ebben a légkörben. A rendezőknek megvoltak a fix elképzeléseik és ezeket követték magabiztosan, bár kissé hosszúnak érződött, pedig csupán másfél órára nyúlik a játékidő. Mint azt pedzegettem az imént, mélyenszántó, súlyos alkotás, amely nem hazudtolja meg hovatartozását.

Az összhatást nagyban meghatározza az erős szereplőgárda, élén olyan kiválóságokkal, mint Jeremy Irons, vagy Dennis Quaid. Szóval színész fronton megy a remekelés, és ebből a filmből kiderül, hogy Bradley Cooper is mennyire tehetséges. Szükséges egyfajta komoly szerep ahhoz, hogy kiderüljön az illetőről, hogy mit is tud igazándiból. Zoe Saldana egykoron nagy kedvenc volt, imádtam őt, de mára már csak egyszerűen jónak tartom. Korábban még bájosnak tartottam, de mostanra már kevés ahhoz, hogy egy filmben úgy isten igazán értékelni tudjam a jelenlétét. Olivia Wilde a film kakukktojása, kicsit a túl sok kategóriába sorolható, kívülálló, de az sem kizárt, hogy szimplán csak nem illett ebbe a társaságba. Quaidet kimondottan csipáztam, holott az elmúlt években csömöröm lett tőle, amikor mindenhol felbukkant, és emiatt megutáltam valamennyire, ám most úgy érzem, valami változott, méghozzá jó irányba. Jeremy Irons szerepéhez szükséges öregséggel járó vonásait emelték ki, és mennyire összetéveszthetetlen eredetiséggel alakította a történet öregemberét. Nora Arnezeder és Ben Barnes gyönyörű párt alkottak, akik a múltból felidézett részeknél voltak jelen, és a történetmesélésbe kimondottan illettek ezek a visszatekintős részek.

Igazán nagyszerű film, mert van mondandója, értelmes és annyira életszerű benne minden, és még tanulság is szűrhető le belőle. Egyetlen nagy hibája még, hogy az olykor hosszúnak érződő perceken felül könnyen kitalálható, mi fog történni az elkövetkezendő cselekményben. És ehhez még csak okosnak sem kell lenni, szóval ezért pontjai 8/10 fölé semmiképp nem tudnak kúszni, bár az is tény, hogy a végére letaglózva éreztem magam. Egy kicsit a földbe döngölt, szóval értékekben rendesen bővelkedik.

Ugyan csak a film közben villant be, de köszönöm a hazai forgalmazónak, hogy a magyar címmel elspoilerezik a filmet azoknak, akik nem ismerik a történetet.