Egy négyfős társaság felnőtté válva úgy érzi, igen hétköznapi életet élnek, ezért megpróbálják felidézni a régi szép időket. Adammel (John Cusack) épp most szakított a csaja, Lou (Rob Corddy) igazi bulizós részegre ivós-arc, Nick (Craig Robinson) életének irányítása teljes mértékben a felesége kezében van, Jacob (Clark Duke) pedig egy tőlük fiatalabb 20 év körüli srác, aki videojátékok megszállottja. A kis csapat úgy dönt, kibérel egy sí-kunyhót, ahol a legkisebb tagot kivéve fiatalságuk legnagyobb bulijait tartották. Egy jakuzziba fojtott „ájultra isszuk magunkat” party után nagy meglepetésükre visszakerülnek 1986-ba, ahol esélyük nyílik fiatalkori hibáikat, botlásaikat kijavítani, mellyel akár újra is írhatják a jövőt.

Egy kis retro hangulatot hivatott előidézni, amivel az égvilágon semmi gond nem akadt, és még a zenék is nagyon illettek mindenhová. Alapjában véve elvileg nevetősre szerették volna venni a figurát, ám én ezt a részét egyáltalán nem díjaztam, mivel a vége felé azt a pár poént leszámítva inkább zsibbasztott, mint szórakoztatott. Nem igazán ezt a hangulatot vártam tőle, és sokszor olyan olcsó poénokkal próbálkoztak, hogy ismét röhögésmentes pillanatokat szült. Azon kívül, hogy nekem nem jött be igazán, de legalább az MGM stúdiónak tett egy kis jót, és a gyártási költségének szűk dupláját visszatermelte, bár ez sovány vigasz kritikai szempontból.

John Cusack nálam teljesen kiesett a képből, hogy ő is jelen lesz, és egyben érthetetlen számomra, hogy vállalhatott el egy ilyesfajta szerepet. Kedvelem, mert jó színész, de ez a téma nem igazán jött be neki, és már többször is megállta helyét keményebb terepen is. A „fiát” megformáló Clark Duke-kal először nem szimpatizáltam, de a Kick-Assben annyira megkedveltette magát, hogy itt sem tudom utálni, ráadásul végre kilógott valaki a sorból, és ezt pozitívan kell érteni. Az előbb említett kevéske poén nagy részét Rob Corddynak köszönhettük, de maradandót ő sem mutatott fel, mint ahogyan Craig Robinson is csak undorítóságával hívta fel magára olykor a figyelmet. Chevy Chase szintén meglepetésarc volt számomra, és nagyjából annyi, és olyan szerepet írtak neki, mint a Community című sorozatban.

Steve Pink rendezőnek ez volt a második mozis rendezése a Felvéve (Accepted) után, és ha visszaemlékszek, az sem tudott sokkal többet, és a poénfaktora is nagyjából ezen a szinten rekedt meg. Összességében tényleg nem hozta az elvárt színvonalat, mondhatni nagyon csalódott vagyok, főleg a kinti jó visszhangok után ez nekem csak egy 4/10-es élmény volt, és azt is nagyban a retro stílusnak és zenéinek köszönheti.