Egy különös fiatalembert hoznak be a zárt osztályra, aki azt állítja magáról, hogy ő Don Juan (Johnny Depp), a világ leghírhedtebb szeretője, több mint ezer nő elcsábítója. A tapasztalt Dr. Micklernek (Marlon Brando) hat napja van, hogy bebizonyítsa, a fiú nem közveszélyes elmebeteg, csak önveszélyes álmodozó. Kezdetben kételkedve hallgatja páciense hihetetlen történeteit, ám idővel egyre inkább meggyőződik arról, hogy akár maga Don Juan is mondhatná a szerelem, a szenvedély és a romantika eme ragyogó meséit.

Hú, az anyját, itt aztán nem voltak bátortalanok merész sztorit sarkítani ennek a filmnek. Főleg arra a bizonyos 1502-re gondolok, ami olyan szépen hangzik el, és a legszebb az egészben, hogy egy Johnny Depp alakította figuráról lazán el tudom képzelni, hogy szegénynek ilyen sanyarú dolgokban lehetett része. Direkt próbálok spoilermentes maradni, mert ugyan nem mai film, viszont nem biztos, hogy sokatok látta - szégyenszemre én is csak most, pedig Johnny Depp elsőrangú kedvencem.

Tipikus régi vágású film, régi vágású színészekkel, kivéve Johnny Deppet, aki borzasztó fiatal suhancként játszotta Don Juan DeMarco-t, és végig van egy különös hangulata, ami fenntartja a kiváló színvonalat. Depp mellett a többiek mindnyájan mellékszereplők, egyszerűen eltörpül alakításuk mellette, pedig ígéretes, és gyakorlott színészek játszanak oldalán, de hát Depp az Depp. Don Juan DeMarco egy kissé kétségbeesett figura, aki valamennyire egyedi, és valamennyire hangyás, mint ahogyan Depp korábbi és későbbi szerepeire is jellemző ez a húzás. Neki ez nekem állatira bejön, hibátlanul prezentálja ezeket a karaktereket, legyen szó bármiről is, és komolyan, már tényleg fura, ha valamennyire normális figurát alakít. Csodás, ahogy egyes jelenetek során néz a levegőbe, közben beszélnek hozzá, és ahogyan később lereagálja a neki mondottakat. Itt érdemes megfigyelni Marlon Brando arcvonásait is, ami szintén csak újabb alátámasztás, mennyire igényes színészek gyűltek össze Jeremy Leven filmjében. Marlon Brando érdemel még egy kis elidőzést, mert páratlanul játszik, és teljesen nonszensz, hogy egy ilyen tapasztalt vén rókát le tud nyomni a fiatal tehetség, Johnny Depp. Géraldine Pailhas pedig azért felelős, hogy a férfi nézőknek is adjanak egy kis eyecandyfaktort, habár jobban elemezgetve, több ő ettől. Jóval több.

Jeremy Leven jegyzi rendezőként a filmet, aki saját kezűleg vetette papírra a forgatókönyvet, de magát a címszereplő karakterét Lord Byronnak köszönheti, az angol romantikus költészet egyik legismertebb képviselőjének. Ebből kiindulva nincs min csodálkozni, hogy a filmet jellemzi a szenvedély, a vágy, a forróság, az érzékenység, közben szép is, és amivel meg tudják ezt fejelni, hogy mindeközben nem megy át nyálassá.

Negatívumként talán annyi róható fel számlájára, hogy olykor nagyon halványan, de giccsszagot éreztem a levegőben. Részemről, még ha el is vonatkoztatok attól, hogy Depp-film, a 8/10 elfér rá, mert szerettem, és üdítő élményhez juttatott.