Lord Lionel Shabandar (Alan Rickman) impresszionista gyűjteményének kurátora, Harry Deane (Colin Firth) egy ravasz tervet eszel ki: elhiteti kapzsi főnökével, hogy meg tudja szerezni a Lord által mindig is áhított Monet festményt. Habár ez a Monet a tehetséges hamisító barátjának keze munkája. Harry beszervezi a csinos texasi rodeó királynőt, PJ-t (Cameron Diaz), aki szép kis summa ellenében igyekszik meggyőzni a Lordot, hogy nagyapja a II. világháborúban egy német galériából menekítette ki a festményt, és azóta, 60 éve ott lóg a lakókocsijuk falán. Már a Texasból Londonba vezető út is félreértésekkel, és bonyodalmakkal van kikövezve: PJ-t lekapcsolják a reptéren, mert nincs útlevele… de ez még csak a kezdet. Egy német eredetiségvizsgáló is feltűnik a színen, aki az egész akciót veszélybe sodorhatja.

Dől a moné? Dől a ház? A filmélményt rontó tényezőket félretéve megmozdult bennem egy érzés a végén, de nem égek a vágytól, hogy újranézzem. Michael Hoffman rendező kevéssé ismert, pedig rendezett már néhány filmet az elmúlt pár évtized során. A maga kis precíz módján szép, egyenletes rendezésről beszélünk, ami pontos hatást kelt, bár ehhez nyilván nem kis segítséget adott az Ethan és Joel Coen által papírra varázsolt forgatókönyv is. A történet eleinte nem rossz, és érdekelt is, hogy mit hoznak ki belőle, de nagyjából a felétől kezdve rendesen beklisésedik a helyzet. Ez úgy értendő, hogy jönnek a bejáratott cselekménymenetek, a kitalálható soron következő mozzanatok, miegymás.

A Coen fivérek nem hazudtolják meg magukat, és került bele némi gusztustalanság is, de a még felviselhető mennyiségben és módon, viszont szükségtelenül, funkciómentesen. Habár inkább negatív hatást keltett az a két mozzanat, semmint nevetésre bírjon. Véleményem szerint vagy nem tartozom a film célközönségébe, vagy nem tudott annyira vicces lenni, mint amennyire szánták. Habár ez nem egyenlő azzal, hogy egyszer sem nevettem rajta, csak amolyan gyenge eresztés volt ez, amin inkább mosolyog az ember.

Jellemzik továbbá az abszurd szituációk, amelyeknek a pengeélen való táncolás ágyaz meg csak igazán. Nem mondom, hogy ezekkel is baj van, de annyira nem is kiemelkedő módon köszönnek vissza. Amolyan elviselhető középút érzetet ébresztettek bennem.

Nem mondhatjuk, hogy Colin Firth kis név, de azért néha ő is vágyik arra, hogy ne kelljen felolvasnia A király beszédét. Ettől függetlenül nyilván nem okoz csalódást, hiszen ez a meggyötört, balszerencsés, fekete szemüveges úriember eljátszása kábé kisujjból ment neki. Cameron Diaz egy bizonyos szinten mindig is a kedvenceim közé tartozott, de sohasem a mély szerepeiről volt híres, viszont ez a rodeó királynő szerepe kissé kevésnek bizonyult számára. Alan Rickman pedig egy mindenkinél őrültebb karaktert elevenített meg, akin szintén érezhető Coen-ék kéznyoma. Stanley Tucci ezúttal is különc, mint ahogyan azt megannyiszor megszokhattuk már tőle, és hát… Egy mondatban összefoglalva, a színészek teljesítménye belevaló.

Ettől azért többet vártam, viszont kellemes kis mókázással teli film született, ami egyszer simán nézhető, de ha kimarad az ember életéből, akkor sem veszített sokat. Egy halvány 6/10-et elbír.