Roz Új-Dél-Walesben él férjével, Harolddal és fiával, Tommal egy tengerparti házban. Az özvegy Lil a közelükben lakik fiával, Iannel. Roz és Lil jó barátok, mint ahogyan Tom és Ian is. Harold állást kap Sydneyben, de Roz nélkül költözik oda. Később megpróbálja meggyőzni Rozt is, hogy költözzön hozzá, de a feleség hezitál. Közben pedig összegabalyodik Iannel, amire Tom rájön, és bosszúból ő is szexuális kapcsolatot létesít Lillel. Roznak így már több oka van maradni, és később el is válik Haroldtól. Innentől kezdve csavarosabbá válik az egyébként is túlfűtött hangulatú dráma története, és bonyodalmat bonyodalom követ.

Régóta várólistán volt már az Adore, ami elég sok címet megélt, mire a nézők elé került, de végül nekem az Adore maradt meg, szóval én így fogom emlegetni. Három évvel ezelőtt a Sundance Film Fesztivál közönsége láthatta először ezt a szexuálisan túlhevített drámát, amelyet Anne Fontaine (Coco Chanel, Gemma Bovery) rendezett nekünk. Tegnap este óta azon gondolkodom, hogy mennyi kapcsolat kuszálódik össze-vissza ebben a filmben. A négy, mint szám, alapvetően kevés, főleg ahogyan telnek-múlnak az események. A történet elolvasása után sokan felháborodtok majd, és elítélitek a szereplőket, de ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem abszurd a kialakult helyzet.

Érdemes megfigyelni, hogy mivé alakul egy-egy kapcsolat - legyen az anya-anya, anya-fiú, fiú-anya vagy férj-feleség felállás, és az is egy tanulság, hogy miként próbálnak meg kilábalni belőle. Spoilerezni semmiképpen nem szeretnék, de voltak pillanatok, amikor nagyon bírtam, amit elém tettek, ugyanakkor sajnos egy hullámvölgy is került a gépezetbe. Nagyjából a film felénél úgy éreztem, hogy vége is lehetne, viszont volt annyi tartalék a cselekményben és a rendezőben, hogy hamar helyes útra terelte magát a filmjével együtt. Legalábbis a rendezést nézve biztosan jó utat választottak, a cselekmény már egy egészen más tészta.

Anne Fontaine a forgatókönyvírásban is részt vett, talán ennek volt köszönhető, hogy kitudta köszörülni az imént említett csorbát, de az a helyzet, hogy szívesen emlékszem vissza a látottakra. Már maga a történet sem egyszerű, ugyanakkor, ha képes vagy azonosulni, megérteni a szereplőket, akkor nem lesz gond, ellenben nem javaslom a megnézését. Habár, abban a tekintetben is gyönyörű, ha csak a fényképezést, és a művészi beállításokat nézzük. Igazándiból egy módon lehetett volna az Adore nagyobb filmélmény, ha a Sundance-en, de legalább a CineFesten vetítik. Fesztiválos közeg és hangulat, egyszerűen visszaadhatatlan, és az is egyértelmű volt számomra, hogy ebben az eszmében készült.

A szereplőgárda ígéretesen fest, ugyanis Naomi Watts mellett Robin Wright játssza a másik anyukát, a fiúkat pedig Xavier Samuel és James Frecheville keltik életre. A történet tudatában nagyon vártam, hogy kibontakozzanak a szálak, és úgy gondolom, hogy éppen időben kezdték el kibontani, de már megint elkalandoztam. Meg kell hagyni, a kora ellenére Watts és Wright is szexi, ez pedig alapkövetelmény ehhez a filmhez. Látszik, hogy nem fiatalok, de kellő hitelességgel tudták magukat beleélni az eseményekbe. Azon viszont meglepődtem, hogy Samuel és Frecheville között több mint tíz év van, mert ez a filmben nem látszik. Náluk pedig az volt alapkövetelmény a színészi játékon felül, hogy sportosan, tengerpartra hangoltan nézzenek ki. Tipikus Baywatchból szalasztott fiúkák, de mindkettejüket bírtam. Említhetném még Ben Mendelsohn, de ő inkább sokadrangú mellékszereplő.

Örülök, hogy a készítők helyenként nem féltek többet mutatni, persze most ne olyasmi erotikus jelenetekre gondoljatok, mint a Love, vagy az Adéle élete esetében, de azért amikor a helyzet megkívánta, háttérbe szorult a szégyenlősség. Lassan zárom is a mondókámat, igazándiból pontosan azt kaptam, amire számítottam, ha a hullámvölgyet leszámítjuk, viszont a jelenetek tényleg gyönyörűen voltak fényképezve. Pontokban 8/10-et ért el nálam.