A hidegháborús Amerikában, 1962 tájékán játszódó szokatlan tündérmese. A szigorúan őrzött kormányzati létesítményben takarítónőként dolgozó, magányos Elisa a külvilágtól elzárva él. Élete gyökeresen megváltozik, mikor munkatársnőjével felfedeznek egy titkos kísérletet és annak alanyát, egy különös, kétéltű lényt.

Kétórányi tömény Guillermo del Toro! A víz érintése eleinte még csak-csak letagadhatná, hogy del Toro mester áll mögötte, de amikor elindulnak az események, nincs megállás, lavinaként pörög fel a cselekmény. Bevallom hősiesen, tegnap estére annyira elfáradtam, hogy nagyjából az első húsz perc alatt alig bírtam nyitva tartani a szemem. Piszkosul vártam, hogy mivé növi ki magát A víz érintése, ami mellesleg az idei Oscar-szezon legtöbb jelölést begyűjtő filmje, de az álmosságommal egészen addig nem sikerült mihez kezdeni, mígnem valójában beindult ez a szürreálisan fájdalmas szerelmes mese.

Tegnap este óta rengeteget gondolkodtam, hogy mi miért történt, miért indítanak könnyeden, és hogy mi a valódi üzenete A víz érintésének. Végül arra jutottam, hogy az első félóra üresnek tűnő felvezetésen felül egyébként egy aprólékosan felépített közeg, amikor nem csak a kormányzati létesítményt ismerhetjük meg közelebbről, hanem del Toro a karaktereknek is akkor ágyazott meg. A sztori egyébként del Toro fejéből pattant ki, Vanessa Taylorral (Amit még mindig tudni akarsz a szexről) közösen jegyzik a forgatókönyvet, és mi tagadás, utánozhatatlan párost alkotnak. Del Toro szállította a szürreális fantázia részét, Taylor pedig a szerelmi szálat mélyíti el.

Nagyjából az első felében végig olyan érzés kerülgetett, mintha már korábban láttam volna ezt a filmet, közben pedig mégsem, hiszen értelemszerű lehetetlenségről beszélünk. Annyira otthoniasan van felhúzva az egész, hogy már-már kész csodaként beszélhetek róla. Soha korábban nem éreztem még olyat, mint most, hogy valójában Amerikában játszódik a történet, de Alexandre Desplat zenéinek köszönhetően rettentően párizsias a hangulat, amelyhez párosul ugye, hogy egy szerelmi történetről beszélünk. Elképesztő az egész, ami nem ott és akkor rántott magába, hanem most kerültem csak igazán a hatása alá.

Mint írtam korábban, finoman indul az egész, és félóra után fel is vetődött bennem az a buta kérdés, hogy del Toro tényleg csak ennyire képes? Ez egy ilyen elmismásolt lágy horrorsztori lesz? Erre mondom azt utólag, hogy csak várjátok ki a végét! Kézzel fogható a különbség a többi hollywoodi filmhez képest, és most tök mindegy, hogy hány Oscar-jelölést tudhat magának, ez a film eleve egy szenzáció, hogy ennyire széles skálán felkeltette az Akadémia figyelmét. Mondjuk a hazai 16-os karika egy vicc, gyakran túlléptük azt a bizonyos határt, és akkor még a fedetlen keblet nem emlegettem. Vagy… én vagyok lemaradva, és ez már belefér.

A díszleteket is szépen felhúzták, sehol egy hiba, sehol egy, a sorból kilógó fűszál. Minden tökéletesen működik kezdve az alapvetően lelakott lakással, amelyben a fürdőkád már az elején is ragyogott, folytatva a szomszéd lakáson át egészen a moziig, az utcákig vagy az autókig. Rengeteg helyen láthatunk a korra jellemző pasztell színeket, amelyek feldobják, kicsit vidámabbá teszik ezt az alapvetően szomorkás történetet. Nagyon bírtam azt is, hogy a szereplőknek egy idő után semmi sem volt már szent, és bármeddig elmentek céljuk elérése érdekében.

Sally Hawkins játékára alig találok szavakat. Eszményi ez a nő, akiről jobb minél kevesebbet tudnotok, hiszen alapvetően egy szürke hétköznapi hölgyet alakít, aki bőven tartogat meglepetéseket. Szeretem az ilyen karaktereket, azt pedig külön díjazom, amikor egy színésznő többdimenziós alakításra is képes. Mindegy, mely időszakában figyeljük meg, szinte minden egyes jelenetben más arcát mutatja, fantasztikus, ahogyan percről percre képes megújulni, kinyílni és virágozni. Nem mellesleg, annyira aprólékos a mimikája is, hogy az valami elképesztő.

Richard Jenkins olyan egyéniséget hoz nekünk, akire nem tudsz haragudni, sőt... tele van jóindulattal, segítőszándékkal, nyilván színészileg meg fölösleges taglalnom, hogy mit kapunk tőle, hiszen idén is Oscar-jelölést gyűjtött be ezért az alakításáért. Michael Shannon az a színész, aki filmjéről filmjére képes kilóra megvenni. Ezúttal sem az átlagot produkálja, annyira őrült az egész, amivé válik a végére, hogy már-már öröm volt tudni, hogy nem sok van neki hátra ebből az életéből. Az az emberközeli valósághűség, amit tőle kapunk, feledhetetlenül ijesztő.

Octavia Spencer is Oscar-jelölt lett idén is, a helyzet pedig az ő esetében sem más, sőt! Egy olyan háttérben csendesen meghúzódó mellékszereplőt elevenít meg, aki alattomosan ül a bokorban, aztán pedig huss, csak azt veszed észre, hogy tarol a jelenlétével. A színészek közül Michael Stuhlbarg mellett sem mehetek el szavak nélkül, szép kis egyéniség jutott neki is, akivel remekül bánt és érezhetően élvezte a szerepét. A ruszki front is nagyon rendben van, de most már ideje írnom a főszereplő lényről, akiben annyi minden van, hogy egyszerűen megfoghatatlan, így aztán arra jutottam, hogy majd megnézitek a filmet és fogjátok érteni, hogy mire céloztam.

A CGI téma mindig érdekes egy régi korban játszódó filmnél, de a sztori miatt ezúttal szükséges eszköz, ami egyáltalán nem lóg ki a sorból. Sőt, inkább csak izgalmasabbá teszi az egészet. Odáig voltam az operatőri munkáért is, például a végén az esős-dokkos jelenet egy az egyben meghökkentő, ahogy érkeznek a zsaruk, ahogy… Hú, ezt a filmet újra kell néznem! 10/10. Hamarosan jön Bori értékelése is, amire én magam is borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy neki mit adott A víz érintése. És nem, közel sem tudom mindenkinek ajánlani ezt a del Toro-mesét, de a rajongói imádni fogják!