Sivár, poszt-apokaliptikus világban járunk, hol az életben maradt populáció állandó küzdelmek rettenetében él. Néhány túlélő, egy csapat teljesen normális fiatal kénytelen részt venni a szörnyű játékban, pedig már régen eltévedtek országuk hatalmas, elhagyatott területein. Egyetlen céljuk, hogy menedéket találjanak, de ötlettelenül, céltalanul járnak – már csak öten, bár valaha tizenketten voltak. Végül egy út menti házban táboroznak le, nem sejtvén, hogy tökéletes kalitkába sétáltak bele – s az ajtók bezárultak…

Poszt-apok rajongó lévén mindig nyitott vagyok, hogyha egy újabb áldozat érkezik, arról már nem is beszélve, hogy egy tavalyi a Torontói Film Fesztiválon bemutatott alkotásról van szó. Ez még nyilván nem garancia semmire, viszont kicsit könnyebben rámozdulok az ilyen filmekre, és nem csoda, hogy már az első képkockái után egyből a Fényre asszociáltam. Szinte teljesen azonos a téma, ám A végzet napjának összejött valami, amivel a Fény készítői csak szenvedtek, és ez nem más, mint a hangulatteremtés. Utóbbinál ideges próbálkozás jött le, ellenben itt úgy tűnik, jobban rátapintottak a lényegre.

Douglas Aarniokoski dirigált, aki jelenleg a Nurse 3D-t készíti, amely jövőre kerül mozikba, és meglátjuk, addigra mennyire rázódik bele a témába. Mindenesetre egy olyan poszt-apokaliptikus filmmel állt elő, amiben nincs tökölődés, vagy mellébeszélés, kőkemény farkastörvények uralkodnak, és egy pusztulás után nagyon is el tudok képzelni egy ilyen világot. A 18-as karika valóban indokolt, a vérrel nem spórolnak, és a brutalitás jelenlétére is számítanunk kell, amelyet néha már-már a beteges jelzővel illettem filmnézés közben. Felépítését tekintve tipikus, alig okoz meglepetést, és szokás szerint kábé egy óránál kezd el kibontakozni a végső harc. Számomra hatalmas csalódás, hogy amikor sötét van, akkor a kamera is vaksötét, de olyannyira, hogy ezzel csak a készítőknek volt könnyű dolguk, és csomó dolgot el tudtak rejteni a nézők szemei elől.

A szereplők egy részét nagyon komáltam, főleg Ashley Bellt, aki ezúttal elég komolyan odatette magát, és teljes mértékben hitelesnek találtam az általa alakított nőszemélyt. Dominic Monaghantól kicsit többet vártam volna, de végül is a fő lényeg, hogy senki nem lógott ki a sorból.

Képi világban bitang erős, sokkal valóságosabb, mint a Fény, pedig annak a készítői is erőteljesen próbálkoztak, csak itt valahogy jobb szűrőket sikerült alkalmazni. Egy rövid időre még a zenéjét is nagyra tartottam, de valahogy a végére itt is elfogyott a kraft, úgyhogy ezek fényében 6/10 fölé ez sem tör sajnos. Ebben a kategóriában még mindig Az út viszi a prímet.