Mélyen, Jakarta nyomornegyedének szívében áll egy bevehetetlen menedékház, a világ legveszedelmesebb gengszterei és gyilkosai lakják. Egészen mostanáig a lepusztult lakótelepi ház még a legelszántabb rendőrök számára is érinthetetlenként volt elkönyvelve. A pirkadat előtti sötétség és csend leple alatt egy elit kommandóra hárul a feladat, hogy rajtaüssön a menedékházon, annak érdekében, hogy elkapják a hírhedt drogbárót, aki működteti. Ám mikor a gengsztervezér hírét veszi a razziának, az épület fényeit lekapcsolják, a kijáratokat lezárják. A bevetési egység tagjai a hatodikon rekednek kiút nélkül. Az alakulatnak élethalálharcot kell vívnia a metropolisz legkeményebb helyén azért, hogy egyáltalán túléljék a küldetést.

Azt hiszem, ideje beszerezni Gareth Evans író-rendező korábbi két filmjét, mert komolyan felkeltette az érdeklődésemet, hogy A rajtaütés előtt mit reprezentáltak alkotásai. A film a tavalyi Torontói Nemzetközi Film Fesztiválon debütált, amely teljes mellszélességgel képviseli a kegyetlen brutalitást, a mocskot, a korrupciót és a vért. Mindezt R-es korhatár besorolás mellett, ami nélkül fele ekkora élményt sem nyújtott volna. Mostantól kezdve nálam simán megkapja az egyik legjobb független filmes megmozdulás címkét, és nem csak hazájában, Indonéziában örvend nagy népszerűségnek, hanem világszerte elismerik, és már értem, hogy honnan fúj a passzát szél.

Hollywood rengeteg dolgot meríthetne ebből a 101 percből, hogy valamelyest javuljanak a sokszor elátlagosodott, ma használt megoldásaik. Elsajátíthatnák, hogyan kell tökös akciófilmet csinálni, hogy ne csak néha sikerüljön - nem akarok ujjal mutogatni -, vagy mondjuk a film verekedési koreográfiáját is érdemes lenne tanulmányozniuk. A közelharcok, verekedős jelenetek olyannyira fesztültséget keltettek bennem, hogy idejét sem tudom, hogy ekkora mennyiségű akciót mikor élveztem ilyen szinten. Az egyik legjobban megragadt jelenet, amikor a vége felé az őrmester és még két csóka küzdenek több percen keresztül - persze nyilván a gumicsóka nívóssága abszolút filmbeli, de akkor is durván jól összemennek.

A kegyetlen brutalitással már az elején aggodalmat keltenek a nézőben, és hogy a főgóré, a rosszfiú tényleg nem csak valami kamu, hanem valóban egy legenda, egy könyörtelen gyilkos, kinek elszántsága nyomába semmi és senki sem érhet. De térjünk vissza az első poszter kijöveteléig, amivel már alapból megvettek maguknak, pedig csak néhány szóban írták le a történetet, és mégis tudtam, hogy nekem ezt a lehető leghamarabb látnom kell. Nos, ez már önmagában zsenialitásnak számít, és hogy mindezt mennyire jól filmre vették, hát le a kalappal, mert végig érződik a profizmus 'bűze'.

Bevallom őszintén, hogy agyatlan akciófilmet vártam azért valamennyire, de mégis úgy érzem, hogy ettől többről van szó, melyet a belészorult értelemnek köszönhet. Nem mondom, hogy annyira erős a drámai szál, mert közel sem erről van szó, hanem a naturalista ábrázolásról és az erőszak nyersségéről. Első hallásra egy teljesen más, sokkal kiszámíthatóbb koncepcióra számítottam, de nem ásnék mélyebbre, hogy azoknak is legyen meglepetés, akik eddig még nem látták a filmet. Amikor úgy éreztem, hogy ennyi, elfogyott a kraft és már nem tudnak újat mutatni, akkor megcáfolták a 'mindig lőnek, sohasem töltenek' eszmét, és jött, aminek jönnie kellett - igen, megint titokzatoskodom.

A film színészeire kitérve a keleti arcokkal mindig bajban vagyok, illetve azok megkülönböztethetőségével is, de azért a főbb szereplőket, Iko Uwaist, Joe Taslimet és Verdi Solaimant sikerült elválasztani a többiektől. A teljes szereplőgárda megérdemli az elismerést, mert mindenki korrektül játszott, úgy éreztem, hogy beleadtak mindent, ami a film javára szolgált mindvégig.

Végül kitérnék a pontjaira, amelynél szintén előidőztem egy kicsit, és egy hajszál választott el, hogy kilencet adjak rá, de a zárójelenet azzal az elszállós zenével aláfestve egész egyszerűen fenomenális lett, és kábé megkoronázzák vele a filmet, szóval nyugodt szívvel megy rá a 9/10. Végül pedig a zenéjéről ejtenék még néhány szót, melyet olyannyira aggodalomkeltőre komponáltak, és annyira nagyszerűen támasztja alá a jeleneteket, hogy ide is jár a piros pont.