A majmok túlszárnyalták az embereket. Ami jó szándékú kísérletnek indult, az teljes hatalomátvétellé vált: immár az értelmes emberszabásúak a Föld urai. A városok elnéptelenedtek, a menekülőkkel nem tudni, mi történt, és a kevés életben maradt ember kis csapatokra szakadva bujkál… amíg bír. És készülődik. A háború ugyanis elkerülhetetlen. Caesar, a harcedzett és szuperintelligens csimpánz, aki nagyon sokat szenvedett az emberek rabságában nem tud felejteni és nem akar megbocsátani. Mindkét fél tudja, hogy az emberiségnek nincs több esélye. Ha most kudarcot vall, végképp eltűnik a Föld színéről.

Matt Reeves (Cloverfield, Engedj be!) művészfilmet csinált A majmok bolygója: Háborúból. Hiába aludtam rá egyet, még mindig nem igazán jutok dőlőre a kérdésben, hogy a Forradalom vagy a Háború tetszett jobban. Előbbi egy sokkal lendületesebben lepergő, szépen megkomponált akciófilm ugyanettől a rendezőtől, míg utóbbi mindvégig inkább művészfilmes benyomást keltett bennem. Ez alapvetően nem gond, hiszen kedvelem bírom a műfajt, csak egyszerűen nem ilyen végeredményt vártam.

Az eredeti filmeket még mindig nem sikerült pótolnom, ugyanakkor a Háború zenéje helyenként kellőképpen régies, nagyjából olyan, mintha az ötven évvel ezelőtti hangulatot akarták volna megidézni, és Michael Giacchino zeneszerzőnek ez össze is jött. Nagyon bírtam, amikor ilyen muzsikákkal festették alá a drámai jeleneteket, adott egyfajta sejtelmes hangulatot az egésznek. A képi világa gyönyörű, de a 3D-s szemüveget ismét csak kényszerből viseltem, ugyanis pont semmi értelme nem volt ennek a vonalnak. Csak sötétebbé tette az eleve sok éjszakai helyszínnel operáló Háborút. De hát a pénz mindenekelőtt, ugyebár…

A CGI viszont baromi precíz munka. Caesartól, vagyis Andy Serkistől továbbra is lehengerlő alakítást láthatunk. Az intelligenciája és a bölcsessége miatt imádom ezt a karaktert, azonban most egy kis változás is beköszöntött, amire szükség is volt. Woody Harrelson lényegében lubickolt a könyörtelen ezredes szerepében. Neki aztán semmi sem szent… legalábbis ránézésre. Viszont az mindenképpen értékelendő, hogy vittek egy kis színt is e karakter életébe. A színészek közül a szőke leányzót játszó Amiah Millerről ejtenék még néhány szót, aki nem egy alkalommal bizonyítja, mennyire tehetséges. Igazán megható produkciót láthatunk tőle.

Nem csak a CGI karakterek, de a helyszínek is gyönyörűek, habár nyilván itt azért az alapok is megvoltak, de összességében jól választottak helyszíneket ehhez a történethez, amely néha meglepetést is képes okozni. De, ha már meglepetés, akkor azt is ideírom, hogy néhány ponton nagyon esetlen a forgatókönyv, egy-egy dologból azonnal kikövetkeztethető, hogy kivel mi fog történni. A végén pedig van pro és kontra is, de nyilván nem szeretnék spoilerekbe bocsátkozni, szóval ezt aztán mindenki eldönti majd magának.

Többször belefeledkeztem, hogy mit is nézek igazából, és épp ezért annyira jó ez a trilógia, mert a majmok mozgása folyamatosan fejlődött, hiába csak néhány év ékelődött a részek közé. Elég egyedi látvány, amikor egy csimpánz megül egy lovat, és emberként viselkedve vágtat az erdő sűrűjében. Mivel a havas tájakat egyébként is bírom, ezzel nálam nyilván taroltak a készítők - rengeteget kapunk belőlük. Az operatőri munkát is öröm volt látni, egyszerűen minden a helyére került, és a pillanatképek is elég hatásosan teszik a dolgukat.

Mint azt írtam rögtön a legelején, A majmok bolygója: Háború azért kicsit mélyebb drámai vonulatot tud felmutatni, mint a korábbi részek, az elsőtől pedig iszonyú távol áll, viszont lesz rokoni kapcsolat a kettő között, méghozzá a pontozásban. Érdemes felkészülni a lassú lefolyású történetvezetésre, ami engem ugyan végig elszórakoztatott, és számomra sohasem csapott át unalomba, de közel sem biztos, hogy ti is így éreztek majd. Ezúttal sem okoznak csalódást, ugyanis a fogságba ejtett majmok sokkal inkább közel álltak hozzám, mint az idióta katonák. De ugyanez értelmezhető úgyis, hogy én inkább a majmokkal lettem volna, ha oldalt kell választanom.

Hiába tetszett, még a majd két és fél órára nyújtott játékidőt is viszonylag jól kezelte a forgatókönyvíró, ugyanakkor valami nekem hiányzott belőle, és katarzis közeli állapotot sem tudott kiváltani, amit titkon azért elvártam volna ettől a résztől. Azt tudni érdemes, hogy eléggé kedvelem Reeves filmjeit, tehát számomra mindenképpen előnyt jelentett, hogy ő foglalt helyet a fő székben, de most valami nem úgy sült el, ahogy szokott. Vagy az én hangulatommal volt baj, amit erősen kétlek, mert a csütörtök estém elképesztő volt. Ezek tükrében az erősebb 8/10 fölé nem igazán ítélném a trilógia záródarabját.