Christian egy kortárs művészeti múzeum elismert kurátora. Elvált, de teljes odaadással neveli két gyermekét, elektromos autót vezet, és szívesen támogat minden jó ügyet. A következő kiállításuk címe A Négyzet, egy installáció, ami az altruizmus fontosságára hívja fel a járókelők figyelmét, arra, hogy kötelességünk a társadalmi felelősségvállalás. De van, hogy nehéz megfelelnünk a saját elvárásainknak: Christian telefonját ellopják és a férfi nem igazán jól reagál rá, amivel szégyenteljes események egész sorába sodorja magát. Közben a múzeum PR osztálya különleges kampánnyal készült 'A Négyzet' reklámozására. Az ötlet balul sül el, és Christian, csak úgy mint a múzeum, egzisztenciális válságba kerül.

Ruben Östlund író-rendező Lavináját három éve a CineFest közönsége láthatta, és nekem azóta sem sikerült pótolni, emlékeim szerint a Meseautó Lillafüredi vetítésére cseréltem be. A helyzet viszont adja magát, minél hamarabb pótolnom kell azt a Lavinát, és mivel kertek alatt a tél, az idő is ideális lesz hozzá valamikor. Kissé elkalandoztam A négyzet című drámától, ami egy bizony közel két és fél órában elmesélt extrémszerű ám mégis átlagos történet. Mi van?! Pont ez, hogy A négyzet kicsit sem átlagos, szépen megosztja és próbára teszi majd a közönségét.

Érdekes leképzése annak, hogy egy átlagos nap mivé fajulhat el. Mennyi minden mehet tönkre rövid idő alatt, a kérdés pedig az, hogy tudunk-e nem kimondani valamit, ami egyszer már elhagyta a szánkat? A kérdés természetesen költői volt. Először is, a film hangulata egészen egyedülálló, kissé olyan, mintha egy francia alkotásba több agysejt jutott volna. Habár azok a szavak, hogy több és agysejt, jelen esetben relatív fogalomként kezelendők. Sokféleképpen elmesélhető az alaptörténet, ám Östlund olyan módon bánik az egésszel, hogy a játékidő hossza ellenére is végig tartalmasan kitöltötte a "keletkező űrt". Persze, mint mindig, ezúttal is nagyon sok múlik a szereplőkön.

A letagadhatatlanul északi származású Claes Bang eszményien alakít. Kimért, Bondszerű játékot láthatunk tőle, valódi úriembert játszik, akiről pontosan annyit tudunk meg, amennyit épp ő akar, és történetadagolás szempontjából sokszor olyan érzés fogott el, mintha valós időben kapnánk mindent. Elisabeth Moss sem okoz csalódást, habár ez a produkció nála nagyjából alapbeállításon is működik, szóval nem ezzel indul az aranyszoborért. Christopher Læssø viszont bőven kapott lehetőséget, hogy kibontakozzon és élt is vele. Nagyon bírtam még a temperamentumos fellépésű közel-keleti kisfiút is. A legdurvább arc viszont minden kétséget kizáróan Terry Notary. Uram isten. Az az éttermi jelenet tömény idegbaj, pattanásig feszített húrokkal.

Nyilvánvaló, hogy a rendező szereti a szépet, mint a skandináv nép úgy általában, ennek köszönhetően megannyi lehetőség nyílik, hogy gyönyörködjünk a szebbnél szebb berendezései tárgyakban, építészeti megoldásokon, meg hasonlók. Érdekes, hogy a Columbus épít erre, mégis A négyzet zsebeli be nálam ezt az elismerést. Fontos, hogy nem csupán a drámai vonulat és az egyre növekvő nyomás kapja a figyelmet, hanem a viccesebb betétek is. Tele van helyzetkomikummal - gondolok itt a felvigyázó néni kíváncsiskodó tekinteteire, vagy a daruval mozgatott lószoborra. Minden ilyesmi zseniálisan működik.

Az operatőri munkát is csak dicsérni tudom, hiszen kimért pontosság jellemzi, és a sötét jelenetek is szépek - az esős-szemétben turkálósért egyenesen odáig voltam. A kedvenc jelenetem egyértelműen a már említett éttermes. Gyűlöltem azt a szituációt, de a rendező annyira szépen táncolt a néző idegein, hogy épp ezért jött be annyira. A filmzene jelen esetben is kardinális szerepet tölt be. Imádtam mindahányat, pedig komoly darabok is helyet kaptak! Összesítve, érdekes kérdéseket feszeget A négyzet, és habár igazán szerettem, ellenben valami mégis hiányzott belőle. Csak pár apróság, vagy az is lehet, hogy a hosszú játékidő tett próbára az esti vetítésen, a fene tudja. Azért az ingoványos 9/10 megvan.