Clara, a 65 éves özvegyasszony a '40-es években épült, kétszintes Aquarius utolsó lakója. Az összes többi lakást felvásárolta már egy építési vállalat. Clara megfogadta, hogy élve nem hagyja el az épületet és egyfajta hidegháborúba kezd a vállalattal szemben.

Az előző bekezdésbe foglalt hivatalos történet csupán űrkitöltő sóder, hagyjátok figyelmen kívül! Az Aquarius egy remek hangulatú dráma, ami az életre és élni tanít. A totál érdektelenül megvalósított Bennszülött után nem sokat vártam ettől a brazil filmtől, főleg a Neon bika által okozott csalódás után. Most jön az első tanulság, amit nem az Aquarius ad, hanem a CineFest, avagy nem szabad általánosítani, mert ebben a brazil alkotásban jóval több van, mint amilyennek tűnik elsőre.

A majd két és félórás játékidő kissé riasztónak tűnt első ránézésre, és a legelső jelenetnél egy picit megijedtem, hogy mire vállalkoztam, aztán mindössze egy, azaz egy percre volt szükség, hogy meglássam az értékeket a vetített képsorokban. Az 1980-as években indul a történet, ami egy csodálatos időszakként van ábrázolva, zajlik az élet, családi összejövetel születésnap apropójából, kiváló zenék szólnak a háttérben, és még sorolhatnám. Aztán kicsit bánatos lettem, amikor ugrik a történet nagyjából a jelenünkbe, mert nagyon szerettem, ahogyan az akkori kort ábrázolták.

A cselekmény a brazíliai Recife városában játszódik, ami a történet szempontjából mellékes, viszont a rendező, Kleber Mendonça Filho is ott született, tehát volt némi fogalma róla, hogyan mutasson be egy olyan helyet, mint az Aquarius. Érdemes megfigyelni, hogy hiába a jelenben járunk, ennek a városrésznek részben még megvannak a régies épületei, de sok újépítésű is készülget. Erre azért térek ki bővebben, mert a rendező ezt a közeget sokszor használja filmjében.

Hogy befejezzem a köntörfalazást, itt bizony a játékidő zömében a hatvanöt éves Clarát és küzdelmeit mutatják be aprólékosan. Alapvetően, ha nekem azt mondja valaki előre, hogy ez a film nagyon tetszeni fog, bizonyára nevettem volna egy jót. De nézzük bővebben, hogy mivel tudtak ennyire megnyerni maguknak. Nagy jelentőséggel bír, hogy tulajdonképpen olyan szép Clara élete, hogy valahol irigykedem, hogy nekem is kijusson majd egyszer valamikor ilyesmiből a nyugdíjas éveimre. Tudom, ez így leírva tök morbid, de ne ítéljetek addig, amíg nem láttátok ezt a drámát.

Clara egy vérbeli nő, tartással, méltósággal, stílussal, és olyan testalkattal, amelyért sokan ölni tudnának. Sonia Braga kelti életre a vásznon a szóban forgó hölgyet, aki mindenért megdolgozott az életben - legalábbis így hisszük. Nem elhanyagolható tényező, hogy itt most ne egy úri vén szipirtyóra gondoljatok, hanem egy méltóságteljes özvegyre, aki tisztában van azzal, hogyan hozza ki magából testileg-lelkileg a maximumot. Majd figyeljétek meg, hogy egyes konfliktusokat hogyan kezel, és mindezt úgy csinálja, hogy közben nem aljasodik le. A stílusa elragadó, olyan ruhákat hord, amelyeknek köszönhetően simán letagadhat tíz-tizenöt évet is. Ennél a tényezőnél pedig az a fontos, hogy nem dúsgazdag, csupán jól tudja elkölteni a pénzét.

Szép csengésű név a Dona Clara, ami akárhányszor elhangzik a filmben, mindig eszembe jutnak az imént felsoroltak. Mivel nem valószínű, hogy megnézitek, és annyira nem is nagy filmélményt rontó tényező, leírok egy jelenetet már, de ehhez kapcsolódóan van még egy észrevételem. Odakint, Brazíliában még vannak olyan helyek, ahová a nyugdíjas éveik elején - vagy akár végén - járók is eltudnak menni szórakozni, és most ne olyan csehóra gondoljatok, ahová az öregek aszalódni járnak. Itt van élet, táncolnak, alkoholt fogyasztanak, és kulturált emberek módjára jól érzik magukat.

No és most jön az a jelenet, amire az előbb akartam kitérni. Ezen a szórakozóhelyen Clara összejön egy nála talán nem idősebb, ellenben sokkal idősebbnek tűnő szakállas, pocakos fazonnal, és az autóban kiderül valami, aminek szerintem ebben a korban, és abban a szituációban tökre nincs jelentősége. Ekkor a fickó meghátrál, és visszavonulót fúj. Úgy vélem, ha a fickó helyébe lettem volna, és úgy néznék ki, mint ő, összetettem volna a két kezem, hogy egy olyan nő szóba áll velem, mint Dona Clara.

Sonia Braga egyébként brazil színésznő, és a testalkata kapcsán fontos megemlíteni, hogy ezt vélhetően nem csak úgy dobta neki a gép, ugyanis az ilyen típusú emberek életében jelen van a reggeli torna. Becsülendő az a kitartás, amin ez a nő keresztülmegy, amivel szembenéz. A férje tizenhét éve halott, a gyerekei nyilván külön élnek, és ritkán látogatják, szóval azért belegondolva nem lehet könnyű lelkileg is ilyen fittnek maradni. Baromi távol vagyok még a nyugdíjtól, és ez így is van rendjén, de ha egyszer megérem azt a kort, szeretnék hasonló vitalitással rendelkezni.

Annyi minden van ebben a nőben, és akkor még ki sem tértem arra, hogy 1980-ból egyenesen 2014-be ugrik át a történet, erről az időszakról pedig nem kapunk beszámolót. Mindaz, amit eddig írtam, a jelen, csupán néhány hónap történése. Majdnem éjfélre lett vége a filmnek, előtte a Bennszülöttön pilláztam jobbra-balra, és szinte már-már abszurd módon hihetetlen, de bármeddig eltudtam volna nézni Dona Clara történetét. Egy igazi soha véget nem érő történet, amit érdemes követni, pedig csak a mindennapjait láttuk napi bontásban.

Kihangsúlyozhatatlanul fontos a zene az ember életében, abból is a minőségi, amelynek van értelme. Félre ne értsetek, nem ítélek el semmilyen stílust, és tök furán is jönne ki, ha valaki idehaza brazil zenéket hallgatna, de a filmben felcsendülő dalok egy része klasszikus, a maradék pedig olyan jól megválogatott zenecsokor, hogy tökéletesen illett ehhez a történethez. Imádtam, amikor elővette a bakelitet, és egy pohárka bor társaságában, tök nyugodtan, lazán, kiegyensúlyozottan átadta magát a pihenésnek. Ez tök képtelenségnek hangzik a mai világban, de gondolatom szerint, ha az ember nyugdíjas, akkor így van értelme élni az életet. Ez az igazi élet.

Jobban szemügyre véve Dona Clarát, az az érdekes hasonlat jutott eszembe, hogy a kortársai hozzá képest klasszikus "gömbölyű" nagymamák, míg ő egy kicsit több, egy kicsit másabb, megfontoltabb, kiegyensúlyozottabb. Egyszerűen egy olyan karakter, akitől érdemes tanulni. Szerettem azt a rövidke részt is a filmben, amikor az elején a fiatal Clarát láthatjuk, aki már akkor is egy feltűnően szép darab volt, és ez sok szempontból irigylésre méltó. Összességében egyébként eléggé rendben van a szereplőgárda.

Érdekességképpen kiemelném, hogy a fesztiválon Michael Shannon és Kristen Stewart mellett akad egy harmadik duplázónk is, ő pedig a Neon bikában is szereplő Maeve Jinkings. Mivel helyi színészek szerepelnek ebben a fantasztikusan elmesélt történetben, így mindenki hiteles a szerepében, a fő színészi játék pedig nyilván Sonia Bragának jut, hiszen rá irányul a reflektorfény, őt, és az ő élethelyzetét követi a kamera, és hát, nem lehet egyszerű egy ilyen szituációt higgadtan, józanul kezelni, hiszen csak az ember lakásáról van szó, amiben ott él sok tíz éve.

Elszaladt velem a billentyűzet, lassan ideje zárnom a soraimat. Számomra elröppent a két és félórás játékidő, és akár hajnali négyig is szívesen elnéztem volna, ha ilyen intenzitással adagolják a részleteket. Már-már a megunhatatlan kategória, és meghökkentő, hogy pont egy brazil filmről írok ilyeneket, de ez az Aquarius. Gondolkodnom fölösleges, hiszen e film után sem sikerült elaludni két órán keresztül, így hát mindent egybevetve nagyon megérdemli a 10/10-et.