Steve problémás kamasz. Édesanyja, Diane, igazi anyai elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot - ugyanakkor hatalmas kockázatot is vállal - amikor úgy dönt, hogy az állami intézet helyett inkább ő gondoskodik fiáról. Bár néha olyan, akár egy angyal, Steve egy időzített bomba. Diane igyekszik megbirkózni fia hangulatváltozásaival, de egyértelmű, hogy neki magának is komoly gondjai vannak. A Quebec-i munkásosztálybeli anya, a maga kusza életével, folyamatosan borotvaélen táncol. Meglepő trió alakul ki, amikor a visszahúzódó szomszéd, Kyla, törődni kezd a családdal.

Xavier Dolan, a kanadai fenegyerek, aki a Cannes-i Film Fesztivál nagy kedvence és győztese is egyben. Eddig csak fesztiválokon lehetett látni a filmet, ami egy ízig-vérig ebben a fényben fürdőző dráma, melynek határai igencsak kiélezettek. A mindössze 25 éves Dolan már nem első filmjét készítette el, ugyanakkor a Mommy szintén egy igazi nehézbombázó. Hirtelen nem is tudom, hol kezdjek bele, de mivel az előzetest eddig elkerültem, így az is új információ volt, hogy 1:1-es képarányban lett felvéve a film. Brutálisan egyedi, de egyértelműen jól állt neki a nagyvászon.

Ha jól tévedek, Dolannek is hasonló nehéz gyerekkora lehetett. Már nem emlékszem pontosan, de olvastam vele egy interjút még régebben, és abban beszélt ezekről. Talán ezért is tud a film ennyire hatékonyan nyomást gyakorolni a nézőjére. Nem mondom, hogy nem ült le egy-két helyen, de igazából inkább velem volt a gond, ugyanis hiába csak két film jutott csütörtökre, és azok közül ez volt az első, mégis nagyon fáradt voltam, és nagyon sajnálom, hogy néha ez lelankasztotta a figyelmem.

Nem sok szereplője van a történetnek, ami három névben ki is merül, mégis rengeteg az esemény, a történés, és elég megdöbbentő küzdelmek tanúi lehetünk. Anne Dorval alakítja az anyukát, aki lehetetlen küldetésbe kezd, és nem adja fel, pedig fia csőstül vonzza és generálja a nehézségeket. Dorval karakterét nagyjából olyan vagánynak képzeljétek el, mint a Sons of Anarchyban Gemma karakterét. Keményfából faragták, és a remény folyamatosan erővel táplálja.

Imádtam a főszereplőket, Dorval egy nagyon szimpatikus nő és Suzanne Clément is ebbe a kategóriába tartozik. Ketten küzdenek Steve-ért, határ pedig a csillagos ég, de végül túlnő rajtuk ez a feladat. Clément érthető módon másképp látja a dolgokat, de a segítőszándék mindenképpen értékelendő részéről. És akkor ki is térnék a Steve-et alakító Antoine-Olivier Pilonra, aki nem egy túlkoros egyén, azonban a tehetsége felülmúlhatatlan. Két érettebb, felnőtt színész oldalán játszik, akiktől szintén erős alakítást láthatunk, de Pilon elkattantságára nincs fogalom.

Eszméletlen jó a srác. Sokszor megdöbbentett cselekedeteivel, és brutális szavakat használt az anyjával és másokkal szemben is. Számomra ez elképzelhetetlen, bár nem csak szavakkal bántotta meg folyamatosan édesanyját. A helyszínek szépek, és a maguk módján épp annyira nyersek és zordak, mint maga a történet, vagy mint maga a főszereplő karakter egyénisége. Steve egy igazi öntörvényű, javíthatatlan bajkeverő, akire mégsem lehet haragudni, hiszen nem szánt szándékkal csinálja, amit csinál, ő egyszerűen ilyen, és őt így kell elfogadni.

Kicsit elidőznék még az 1:1-es képaránynál, amire azt hiszem, hogy még nem volt példa a filmtörténelemben. Egyedi megvalósítás, és sok művészi beállításnak is helyet adott, illetve az operatőr munkáját is kiemelném, mert ez egy teljesen új világ. Ilyen kereteken belül dolgozni, és visszaadni egy-egy jelenetet, nem egyszerű, de Dolannek sikerült. Lehet, hogy túlságosan mélyre mentek Steve karakterével, de e nélkül nem gyakorolt volna akkora hatást a nézőjére. Ott van, mondjuk a Sráckor, ami hasonlóan drámai történet, és hiába korszakalkotó ötleten alapul, a Mommy mégis hitelesebben működött.

Tetszettek a filmben felhasznált dalok is, és a lazább pillanatok kimondottan javítottak az összképén. Az egyik jelenet során még a vászon is szétnyúlik - de még hogyan! -, és majd elfelejtettem az egyik legtetszetősebb dolgot: a vége felé, amikor a makrókkal-ráközelítésekkel játszanak, egyáltalán nem hétköznapi, illett egy ilyen művészfilmhez. 9/10, és tényleg nagyon sajnálom, hogy fáradtan ültem be rá.