1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouacot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született.

Hú, de súlyos! John Krokidas olyan témát boncolgat drámájával, ami sokak számára túl kemény lesz, ez pedig be is igazolódott, ugyanis a vetítés közben 10-12 ember is elhagyta a termet, amin kissé csodálkozom, hiszen világos volt, hogy mit fog képviseli a film, és hogy kikről fog szólni. Nos, tényleg nem könnyű, és egyes jelenetekkel jómagam sem voltam egészen kibékülve a vásznon látottakkal, de azért simán élvezhető filmet láthattunk. Nagyban megágyaz a szórakozásnak a hangulat, a díszletek és a szereplők ruházata is.

Ez az a dráma, ami a szereplők nélkül nem működne. Vagyis pontosítok, mert egyetlen dráma sem működne szereplők nélkül, de úgy értsétek ezúttal, hogy ha nem ilyen kaliberű fiatal színészek kapták volna a főszerepeket, elég nagy bajban lenne az a bizonyos csónak. De amíg olyan fiatalokat nevel ki magából Hollywood, mint Daniel Radcliffe, Dane DeHaan vagy Elizabeth Olsen, aggodalomra nincs okunk. Radcliffe valami zseniális módon kelti életre a fiatal Ginsberget, aki anyja börtönében a Columbia erkölcsössége, valamint újdonsült baráti társasága között őrlődik. Dane DeHaan sem most bizonyít már először, és az én szememben ő a kicsi Leonardo DiCaprio, bár femininebb, mint DiCaprio, de hát van még hová fejlődnie.

Michael C. Hallt utoljára Dexter bőrében láttam, és itt egy teljesen más alakot játszik, de ékes 'darabja' ő is a stáblistának. Minőségi alakítást láthatunk tőle. Jack Hustont se feledjük, na meg Ben Foster is gyönyörűen elboldogult ebben a szürke, ám mégis olyan kalandos közegben. Elizabeth Olsen viszonylag keveset van jelen, ám amikor feltűnt a színen, mindig vidámabb volt a hangulat egy kicsit. Vele kapcsolatosan már nem először érzem, hogy hiába huszonéves, mégis sokkal több van benne, és nem is először játszik értettebb gondolkodású karaktert.

Jellemző a szereplőkre a kicsapongás, sokszor megkérdőjeleződik, hogy ki hová tartozik, ami pedig izgalmakat szül. Aligha szükséges bemutatni az egyetemi életet, hiszen ezek azok az évek egy diák életében, amikor mindenfélét bevállalhat. És… jelen esetben az illetékesek nem igazán fogják magukat vissza, mélyen belevetik magukat a nagybetűs életbe. Ollóval vágható cigarettafüst, pia, különféle kéjforrások, és még sorolhatnám. A betörés már csak hab a tortán, de hogy azt a jelenetet is mennyire élveztem, kész!

Aki nem látta még az egyik főszereplő, vagyis Jack Kerouac regénye alapján készült Úton-t, ezt követően érdemes lehet megnézni, hiszen az Öld meg kedveseid akár egy előzményfilm is lehetne, abból pedig az a fajta, ami felülmúlja utódját. 8/10.