Valaki nagy vállalatok vezérigazgatóira utazik: elkapja és rákényszeríti őket saját káros termékeik elfogyasztására. Az ügy felgöngyölítésével egy elit magánnyomozó irodát bíznak meg. A gyanú egy rejtélyes anarchista csoportra, a Keletre terelődik, ide kell beépülnie Sarah Moss volt FBI ügynöknek. Sarah beépül a szervezetbe, de hamarosan rájön, hogy ahogy közeledik a végelszámolás pillanata, úgy kerül egyre közelebb a szervezet vezetőihez.

A fesztivál egyik legjobban várt darabja, melynek nem csak témája tűnt ígéretesnek, hanem maga a történet is. Zal Batmanglij rendező állt a film mögött, aki két évvel ezelőtt a Sound of My Voice-szal verekedte be magát a szakmába, azonban mégis úgy tűnik, mintha ez a film túlnőtt volna rajta. Nem éreztem a feszességét, habár a szereplőkön kívül a történetét mindig is értékelni fogom benne. Batmanglij és a főszereplőt alakító Brit Marling közösen írták a forgatókönyvet, és a film számos fesztivált megjárt a Sundance-en tartott premiere óta.

Biztosan lesznek olyanok, akik nagyra tartják majd, de én nem tartozom közéjük. Baromi lassan pergett le a szűk kétórásra vágott játékidő, ami picit talán fölösleges is volt, hiszen ha igazán ütemesre akarták volna venni a figurát, akkor nem próbálkoznak ilyenekkel. Maga a téma sokkal érdekesebb, mint amilyen formában megvalósításra kerül. A fesztiválos dráma hangulat adott, ami jó pont a szememben, csak tényleg kissé össze kellett volna fogni magát a rendezést, hogy jobb szájízt hagyjon maga után.

Brit Marlingnak kaméleonszereppel kellett megbirkóznia, és amellett, hogy ez simán megy neki, még mindig állati tehetségesnek tartom. Látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel beleadott mindent, és gyötrelmeit sem rejtette véka alá. Ellen Page pedig pont ellentétje, ugyanis nem tartom őt átütő erejű színésznőnek. Oké, hogy el-elevickél egy-egy szerepben, de sem nem szimpatikus, sem nem egészen rátermett a színészkedésre. Még szerencse, hogy a szereplőgárda telis tele van remek színészekkel, kezdve a sort Alexander Skarsgårddal, a svéddel, aki bárhol felbukkan, a női szívek nem maradnak megdobbanatlanul. Nyilván jelen esetben nem ez a lényeg, de van egy kisugárzása, annyi egyszer szent. Toby Kebbell és Aldis Hodge szintén piszkosul szép játékot mutattak be nekünk, a hölgyek oldalán pedig Julia Ormond és Patricia Clarkson tesz ki magáért.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire vártam ezt a filmet, és hogy milyen boldog voltam, hogy végül bizonyos körülmények között moziban is látható lesz. Ugyanakkor leszögezném azt is, hogy a várakozásom ellenére nagy elvárásokat nem támasztottam vele szemben, hiszen azért volt néhány kérdőjeles dolog.

A hangulatát, valamint az odaadó színészi alakításokat már senki nem veheti el ettől a filmtől, viszont pár hét alatt simán kihal az emlékezetemből. Ezek fényében egy karcsú 7/10 jár érte, mert mint feljebb taglaltam, értékei is vannak bőven, csak akad pár rés is a pajzson.