Teherbe esni a rockzenétől? Rachel, a tizenöt éves mormon lány egy utahi közösségben él. Egy napon egy tiltott kazettára bukkan. Mivel azelőtt soha ahhoz foghatót nem hallott, csodálatos élményben részesül, majd három hónappal később azt állítja, hogy gyermeke a zene által, szeplőtlenül fogant. Rachel a legközelebbi városba, Las Vegasba menekül, hogy megkeresse az énekest a kazettáról, gondolván: neki lehet valami köze a titokzatos terhességhez.

Egy nagyon különös, fesztiválos hangulatú film, amely két merőben különböző kultúra találkozását mutatja be, viszont a vallásos témájú, nagyon befordult közösségekről szóló filmek sokszor fárasztanak, és még többször bizonyulnak számomra nézhetetlennek. Megmondom őszintén, engem is megleptek, és hatása alá is kerített egy időre. Talán egy picit hasonló művészfilmes benyomással bír, mint a tavaly bemutatott Martha Marcy May Marlene, és lényegében a karakterek, valamint a rendezés sem tér el annyira, de felfedezhető a cselekményben is egy-egy azonosság. Engem ugyan lekötött, de közel sem tudom mindenkinek ajánlani, és mielőtt bárki fejét adná rá, érdemes megnézni az előzetesét.

Rebecca Thomas írta és rendezte a filmet, és félóra után azon kaptam magam, hogy nem is a vallás a központi téma, csak érintjük azt, és a későbbiekben be is bizonyosodik, hogy az ennyire mély hitben nevelt közösség tagjai gyakran bonyodalmakba keverednek. Egészen különös mondanivalóval rendelkezik, és ha nem sikerül megérteni igazán a főszereplőt, akkor elég rossz élménnyel fog távozni a néző, és nem fogja tudni hová tenni a látottakat.

Kitekintenék még a fényképezésre, és a képi világára, amely mindenképpen magával ragadó, az pedig már csak egy pazar plusz, hogy digitális kópiáról vetítettek, és annyira gyönyörű képei vannak. Gondolok itt magára a fényképezésre elsősorban: például ott van az a jelenet, amikor a lány leparkol a kisteherautóval a sikátorban, sötét van, a lámpák fényei, a víztócsa… egyszerűen eltalálták, és az ilyenek bizony értékes mozzanatok.

Igazából viszont egyetlen dolgot nem értek, ez pedig a közönség reakciója egyes történésekre, akik olyan dolgokon kacagtak, amit én abszolút nem tartottam viccesnek, maximum megmosolyogtatott. Pedig nem vagyok egy humora veszett ember, de bennem az érződött, hogy nem tudtak mihez kezdeni, vagy éppen azonosulni a történettel, és ennek hatására reagáltak így.

Egyáltalán nem vagyunk távol a valóságtól, mert vannak ilyen elzárkózott közösségek, melynek tagjai szentül állítanak dolgokat, hisznek bennük, és azt próbálják ráerőltetni a környezetükben élőkre, arról nem is beszélve, hogy mennyire megvezetik ezzel önmagukat. Úgy gondolom, hogy ezek az emberek nem találják a helyüket a nagyvilágban, ezért inkább elmenekülnek egy Isten háta mögötti helyre, csakhogy ezzel nem oldják meg a problémát.

Julia Garner teljes mértékben hiteles alakítást nyújtott, és ezek fényében baromi nagy tehetségnek tartom, ami mellett még a bája, a szépsége sem elhanyagolható. Arról nem beszélve, hogy egy olyan fiatal leányzót kelt életre a vásznon, aki úgy megragad az ember fejében, de Rory Culkinról is elmondható ugyanez, és mindenki más kellő komolysággal odatette magát. Billy Zane neve még kötelezően elfér ide, és ő is mennyire magabiztosan szórja az igét…

Szóval itt állok egy valamennyire zenés country-film előtt, amely bemutatja, hogy mennyire nem helyes, amikor visszafogják az ember gyeplőjét, és nem hagyják bekövetkezni azt a természetes felnövési folyamatot, amire mindenkinek szüksége van. Eredetileg pontjait tekintve kilencesben gondolkodtam, de egy nap pihenés után a 8/10-ben maradok, mert a végével nem voltam kibékülve, pedig elég tökös és merész lezárást kapott a maga módján.