2001. szeptember 11. szokatlanul meleg nap volt New Yorkban. Will Jimenónak, a kikötői rendőrség (PAPD) tisztjének megfordult a fejében, hogy kivesz egy szabadnapot és hobbijának, az íjászatnak hódol, de azután mégis úgy döntött, bemegy dolgozni. John McLoughlin őrmester, a PAPD köztiszteletben álló veteránja akkor már órák óta ébren volt, mivel minden reggel másfél órát kellett utaznia, míg beért a városba. A két férfi és kollégáik mind Manhattan központja felé tartottak, ahogy mindennap. Ám ez a nap más volt, mint a többi. A riasztásra elsőként reagáló PAPD csapat Manhattan központjából a World Trade Centerhez vonult. Öt férfi, köztük McLoughlin és Jimeno, bementek az épületekbe, és csapdába estek a romok alatt, amikor a tornyok összeroskadtak. Csodával határos módon McLoughlin és Jimeno életben maradtak, de hat méter mélyre temették őket a betontömbök és fémdarabok. Bár nem látták egymást, hallották, hogy mindketten életben vannak, és a következő tizenkét órát úgy élték túl, hogy a családjukról, a munkájukról, a reményeikről és a csalódásaikról meséltek egymásnak.

Igazából szóhoz is alig jutok, elég kemény a téma és még a hatása alatt is vagyok jelenleg. 15 éves voltam, amikor ez történt, abban a korban más az ember felfogása, és soha nem éreztem késztetést, hogy megnézzem, viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy idáig vártam vele. Merőben komoly és abszolút művészi kameraállások követik egymást Oliver Stone filmjében, amivel engem egy az egyben berántott. Természetesen nem hibátlan, de az első negyven perc után nincs vele gond, magával ragadott és meghatott. Miközben be voltak ragadva a romok alá, sokszor az zavart, hogy nem tudtuk, mi történik odafent, viszont ha ez nincs, akkor a film totálisan halott. Egyedül a bizonytalanság tartotta életben.

Nicolas Cage is jól hozta az egyik főszereplőt, de Michael Peña is megérte a pénzét. Egyedül Maggie Gyllenhaal első felbukkanásakor lettem picit rosszul, valahogy olyan illúzióromboló volt, viszont azt nem tudom elmondani, hogy végig, mert utána már tényleg nem zavart a jelenléte, sőt még kellemesen is hatott. Maria Bello is nagyon jól szuperált az egyik feleség szerepében, aki hirtelenjében nem tudta, hová tegye a történteket. A két család traumáját szintén fogyaszthatóan tálalták, és a film több helyen érzékeny pontokat érint.

Izgalmasan mutatták be az elmúlt évek egyik legnagyobb amerikai csapását, és leírhatatlan esemény lehetett ez. Ahogy a rémület kiült az arcukra az embereknek… szinte felfoghatatlan. Mivel mostanság Rescue Me lázban égek, végig azt vártam, mikor bukkan már fel Tommy Gavin csapatával és menti meg őket végre.

A lényeg, hogy viszonylag jól visszaadták a visszaadhatatlant, és tényleg meg voltam elégedve a látottakkal, úgyhogy részemről elfér rá a 8/10. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a pontszámmal valamennyire egyedül vagyok.

RIP!