Egy sofőrt ismerhetünk meg közelebbről, aki bajba kerül, és túl kell élnie egy rosszul elsült bankrablás utáni hajszát. Az autó dugig van pénzzel, ráadásul a családja is képbe kerül, az idő pedig természetesen szorítja, és mindössze egyetlen ember van, akiben megbízhat… a tizenhárom éves lánya. Gyorsan kell döntenie és vezetnie.

Végre már! A döcögő Bright után kellett valami, ami után jó szájízzel telhet a nap, így esett a választás a szintén Netflix által prezentált Wheelman című akció-krimire, amiben sokkal több van, mint ami a sztorit olvasva lejön. Nem, nem Drive-utánzatról van szó, hanem egy sokkal közönségbarátibb filmről, amely mögött Jeremy Rush író-rendező áll. Rush… érdekes ezt a nevet leírni egy tempós-autós filmet követően, de elég, ha annyit tudtok róla, hogy két rövidfilmet készített a Wheelman előtt.

Ezek tükrében, soha rosszabb debütálást! Két dolgot tanulhatna minden kezdő filmes: az egyik, hogy elsőre nem biztos, hogy érdemes erőltetni a kétórás játékidőt, hiszen a Wheelman is vélhetően a 80 perce miatt lehetett ennyire feszes. Egyetlen apró hullámvölgyet leszámítva nem igazán fullad unalomba, habár elgondolkodtató, hogy inkább a monotonságának köszönhetően éreztem ilyesmit, ám amikor fordul a kocka, és igazán beindulnak az események, már nincs megállás, sem pedig idő az órát nézni.

A másik pedig, hogy mindig kreatív operatőrrel kell együtt dolgozni. Juanmi Azpiroz annyira egyedi kameraállásokat alkalmazott, hogy ez folyamatosan lenyűgözött. Mindig talált egy újabb látószöget, amivel feldobhatja az adott jelenetet, persze tuti lesznek olyanok is, akit pont ez fog az őrületbe kergetni. Továbbá szépen játszott a város fényeivel, amelyek bokeh stílusban (életlenül) köszönnek vissza. Érdekesség, hogy a fő autó, az E46 csak részleteiben mutatkozik meg, de a végén a Porsche már kivétel. Nagyot dob még a filmen a hangvágás és a hangkeverés is, egy jó házimozival ütős élmény, ezt garantálom. Nyilván csak azok számára, akik szeretik a dübörgő motorhangot és egyéb autós hangokat.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én bírom Frank Grillo buráját. Egyszerűen szimpatikus, ilyen kisebb szerepeket simán kiráz magából, habár a végéhez közeledve, amikor középpontba kerül a családja is, mintha kicsit többet nyújtott volna, mint addig. Sőt, azt se feledjük, hogy kis helyen kellett kibontakoznia szinte végig. A többi szereplőre alig jut idő: Caitlin Carmichael a lányát játssza, akitől fura volt, mikor először előadta, hogy mennyire nem tud autót vezetni, aztán pedig odalép és rodeózik a parkolóházban. Maradjunk a földön, jó? Garret Dillahuntból nem sokat láthatunk, de abban a pár percben élveztem az ő társaságát is.

Úgy gondolom, a Wheelman tipikusan egyszer nézős film, mert az újdonság hatására építkezik, úgymond meglepetésekre. Nyilván tíz év múlva lehet ismét jó választás egy unalmas szombat estére. Tetszett, hogy nem átlagos a végeredmény, hogy a legvégét a nézőre bízzák, és hogy mindig fel tudták valamivel pezsdíteni a történetet, de főleg az, hogy nem féltek egyedi látásmódot alkalmazni. Nincs kizárva, hogy moziban még jobban szerettem volna ezt a filmet, de itthon nézve is simán megütötte a 8/10-es mércét.