A Weiss-család egy tipikus hollywoodi dinasztia: az apa, Stafford (John Cusack) korábban egy önsegítő program kidolgozásával vált sikeressé; míg az anya, Cristina (Olivia Williams) ideje nagy részében 13 éves fiuk, a gyereksztár Benjie karrierjét egyengeti. Stafford egyik páciense a színésznő Havana (Julianna Moore), aki arról álmodozik, remake-et készít a filmnek, amely a '60-as években sztárrá avatta édesanyját, Clarice-t (Sarah Gadon). Az asszony már nem él, ám éjjelente még kísérti lányát. Benjie nemrég jött ki a rehabról, ahol 9 éves kora óta kezelték, illetve nővére, Agatha (Mia Wasikowska) is épp ez időben lép ki a pszichiátria kapuin, ahová piromániája miatt utalták be.

Uram atyám! Erre is csak David Cronenberg képes. Az a káosz, ami megelevenedett a vásznon, teljesen kész és totál hollywoodi. Aki ismeri a rendező munkásságát, kevésbé fog meglepődni, aki viszont még nem látott filmet Cronenbergtől, érdemes felkészülnie. Mindenképpen a film javára írható, hogy Bruce Wagner eredeti ötleten alapuló története került vászonra, avagy betekintést nyerhetünk a hollywoodi sztárok kulisszái mögé, de nem klisés módon. Jóval többről van itt szó. Tetszett az eredetisége, és nagy jelentőséggel bírnak a függőség különböző fázisai is.

Cronenbergnek hála egy olyan világba jutunk el, ami vad, szokatlan, és kegyetlen. Elég csak elmélyednünk jobban Evan Bird karakterében, aki a nagypofájú, dúsgazdag tizenévesként úgy beszélt az embereivel, ahogyan én a kutyámmal sem tenném. Már rögtön itt meglátszott, hogy Bird mekkora színészi alakítást produkált, mert lényegében ő a legnagyobb arc talán mindegyikük közül. Bird mellett Mia Wasikowska is rendesen kibontakozott, és Sarah Gadonnak sincs miért szégyenkeznie.

Ami pedig a lecsúszást illeti, Julianne Moore gyötrelmei is szépen visszaköszöntek a vásznon, bár ő eleve kedvencem, de ezúttal is megtett mindent, hogy minél hitelesebb játékot láthassunk tőle. Persze a folyton depressziós Olivia Williams sem gyenge, aki igazi kiszámíthatatlan nőszemély. Bármire képes. Viszont ismét megfogtok lepődni, de Robert Pattinson megint színészkedett. Nem volt olyan erős a karaktere, mint az Országúti bosszúban, de elfelejthetjük lassan, hogy annak idején fakó vámpírként futott be. Jómagam a Pattinson és Moore karaktere közötti románcot tartottam a legérdekesebbnek, méghozzá már az előzetes alapján, és ugyan ez csak egy kisebb szegmensét öleli fel a filmnek, mégis emlékezetes képsorok.

Akad még nekünk egy John Cusackunk, akiről szintén nem tudok mást elmondani, mint a feljebb már taglalt színészekről. Cusack mindig is egy különc színész volt, úgyhogy nagyon illett Cronenberg Hollywoodjába. Sajnos a vetítés elején szembesültem vele, hogy magyar szinkronnal kapjuk a filmet, bár utólag nem volt probléma, hiszen rengeteg a monológ. Igazi szájkaraték tanúi lehetünk, és nekem ez a film már csak azért is tetszetős, mert eljuthatunk a kulisszák mögé, megismerhetjük egy-egy filmalkotás készülésének nehézségeit, a szereplőkkel való hadakozást, és persze az ártalmas kórt, ami elég sok színészt beszippant. Gondolok itt a drogokra, és különféle hallucinogén szerekre, amibe a színészek zöme belekóstol, esetleg küzd vele, vagy ellene, de akár élete végét is okozhatják.

Szóval Cronenberg ismét egy kemény drámával állt elő, ami tanítani akar, és rámutatni arra, hogy mennyi rossz dolog történik a világban. Mindezt viszont csak részben tálalta depresszív módon, pont annyira amennyire szükséges volt, hogy a néző is átérezhesse a dolgok súlyát. Szerintem hatalmas ötlet volt, hogy a történetet csak sejtelmesen árulták el - legalábbis én a Cannes-i Film Fesztivál idején csak így olvastam a film szinopszisát, tehát nem tudtam, hogy pontosan mire ülök be, de engem a szereplők, és a rendező már meggyőzött.

Érdekes dolog, hogy az Utóélettel együtt néztük, és mindkettőben nagy jelentőséggel bírnak a halottak. Ez nem lehet véletlen. Nincsenek véletlenek. Vagy mégis? Részemről ez simán egy 8/10-es film volt, méghozzá jókora adag Cronenberggel.