Oskar nem átlagos fiú. Amatőr feltaláló, felfedező, csillagász, zenész és ékszertervező. Imádott apja (Tom Hanks) a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején az egyik toronyházban dolgozott. Fia a temetése után talál egy kulcsot, és meggyőződésévé válik, hogy apja hagyott számára egy üzenetet: csak meg kell találnia a zárat, melyet a kulcs nyit. Útnak indul: bebarangolja New Yorkot, sokféle emberrel ismerkedik meg, sokféle sorssal találkozik. Gyásszal, örömmel, szeretettel és gyűlölettel. Míg anyja (Sandra Bullock) egyre jobban bezárkózik saját gyászába, előtte új világok nyílnak meg: melyek talán segítenek, hogy elviselje az elviselhetetlennek tűnő veszteséget.

A film, melynek sorsát már az első előzetese óta különös figyelemmel kísértem, de csak most jutottam el oda, hogy láthassam. Nos, sokak fújtak rá odakint, és valóban egy lassan kibontakozó történet, de a végeredmény egyszerűen magával ragadó és szívszorongató is egyben. Én azt mondom, hogy akik szimpatizáltak Stephen Daldry (Az órák, A felolvasó) korábbi rendezéseivel, ezzel sem lesz gondjuk, mert a keze nyoma világosan érezhető rajta. Azonban, akik utálták korábbi filmjeit, azoknak ezt is érdemes elkerülni, mert nagyon lassan zajlanak az események, és nem mondom, hogy néha nem unatkoztam. Részemről ennyi negatívuma van a látottaknak, habár ilyet korábbi filmjeinél nem éreztem.

Különleges a zenei aláfestés, és tényleg érdemes számolni vele, hogy sokat elidőznek egy-egy cselekményen, amelyhez tökéletesen párosul az aktuális zene, de ez közel sem mindenki számára fogyaszthatóságot jelenti.

Tom Hanks és Sandra Bullock pompás a két szülő szerepében, mintha egyenesen rájuk írták volna, arról már nem beszélve, hogy mindketten őstehetségek, akik szinte minden filmjükben a maximumot nyújtják. Thomas Horn alakítja a főszereplő kisfiút, aki súlyos teóriákat forgat a fejében, és nem épp olyan dolgokkal foglalkozik, mint korabeli társai, ezért különc. Hatalmas arc, és még nagyobb színészpalánta, aki a jövőben sokra viheti, ha sikerül jó úton kamatoztatni jelenlegi tudását. Túlságosan felnőttként akar viselkedni, és olyan kérdéseket boncolgat, amelyek egy átlagos gyereknek eszébe sem jutnának. Mindenre választ keres, meg szeretne érteni olyan dolgokat, amelyek jóval felsőbbrendűek. Olykor hiába tűnik egy felvágott nyelvű büdös kölyöknek, azért szerethető és megérhető karakterének kétségbeesettsége, vesztesége. Max von Sydow felbukkanása úgy fél távon előnyére válik a filmnek, és nem csoda, hogy Oscar-díjra jelölték, mert pont azt csinálja, amit idén az akadémia olyannyira díjazott - beszéd nélkül kommunikál. Zseniális, ahogyan találkozik Oskarral, és a történetmesélésük átlagon felüli. John Goodman is nagyon jó a portásként, és ugyanez elmondható a kulcsmásolót alakító Stephen Hendersonról is.

Kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha túlságosan próbálták volna erőltetni Oskar törekvéseit, habár ezek hiába helyénvalók és megindítóak, filmként mégsem a teljesen tökéletes. Talán az amcsi embereket jobban megérinti, hiszen hozzájuk volt közvetlen közel az a bizonyos esemény. Érdekes, hogy ezt a témát már annyi szemszögből elővették, és most mégis jó volt látni egy apját elveszítő kisfiú történetét - a jót nyilván relatív kell érteni. A visszaemlékezések olyannyira jók, hogy teljesen olyan, mintha visszamentünk volna cirka tíz évet arra a szörnyű napra.

Mindenképpen egyedi film a megszállottságról, a törekvésről, és arról, hogy a legtöbb dolog az életben csak akarat kérdése. Ezekre nagyon jól tanít. Vajúdtam, hogy mihez kezdjek pontjaival, de annyi értéket rejt, és az utolsó húsz-harminc percre felébred, ami kimondottan előnyére válik, és elég sok dolgot megértet velünk. Közel sem mindenkinek ajánlva, de részemről megelőlegezek neki egy 8/10-et, mert szép és szeretetközpontú történet egy teljesen új szemszögből bemutatva.