Tíz évvel ezelőtt a Russell család tragédiája mindörökre rányomta bélyegét a két testvér, Tim és Kaylie életére, amikor Timet elítélték szüleik brutális meggyilkolásáért. Most Tim végre kiszabadul a védőőrizetből, s minden vágya, hogy normális életet élhessen; Kaylie-t azonban még mindig kísérti az a végzetes éjszaka, és meg van róla győződve, hogy szüleik halálát nem Tim, hanem egy gonosz természetfeletti erő idézte elő, amely egy antik tükörből szabadult el. Kaylie nyomozni kezd, hogy bebizonyítsa Tim ártatlanságát, és hasonló halálesetek után kutat a tükör egykori gazdáinál az elmúlt században. Amikor a titokzatos entitás nyomára bukkannak a gyermekkori rémálmaik újra kezdődnek.

Ha elolvassuk a történetét, sablonos horrorfilmnek tűnik, de végre kapunk valami olyasmit, ami nem annyira agyatlan, mint horrortársai? Mike Flanagan (Alagút) rendező már nem először teszi próbára magát, és nem is idegen számára a műfaj. Ez tisztán látszik, mert ugyan az Oculus is a horror műfaját képviseli, de más alapokra építették fel, és ez nagyrészt előnyére válik. Nem ragadtattak el teljes mértékben, de a végeredménnyel elégedett vagyok, mert megérte végigülni a 104 perces játékidőt, pedig helyenként voltak kételyeim.

Először is, a szereplőgárdával totálisan telibe trafáltak. Gondolok itt a csodálatos bájjal megáldott Karen Gillanre, akinek fiatal énjét Annalise Basso játssza, és mindketten csodásak. Nem csak a kinézetre gondolok, hanem úgy összességében, bár Gillianből kapunk többet, aki egy vérszemet kapott leányzót alakít. Ez a lány a végletekig is képes elmenni, és ez tökéletesen leszűrhető Gillan játékából. Brenton Thwaites sem rossz, és nyilván felállhat a dobogóra Gillan mellé, viszont az eyecandy-faktort ő is növeli - főként a hölgyek szemében nyilván. Katee Sackhoff újabban nagy kedvencem lett, nem véletlenül, de hát őt fölösleges bemutatni.

A megalkotott közeg gyönyörű, ugyanakkor kellően hátborzongató is, tehát remekül illik a mai paráztatós horrorok palettájára. Izgalomból és szorongásból nincs hiány, pedig nem gondoltam volna, hogy ennyit kihoznak ebből a horrorból, de tényleg van benne valami. Valami különleges, valami rejtélyes, amit el is hitetnek a nézővel, nem csak úgy odadobják, hogy majd lesz vele valami. Kételyek temérdekét ébresztik a nézőben, aztán hogy mit hisz el belőle az ember, az már más tészta, de kellően ijesztő ahhoz, hogy működőképes legyen. Villanykörte.

Brutális, amikor egy-egy szereplőt ide-oda rángatnak, hogy megzavarják a nézőt, és az is remek húzásnak bizonyul, hogy két idősíkra írták a történetet. És persze az apát alakító Rory Cochrane játékától sem kell tartanunk, mert ő is megmutatja a tutit. A vizuálisan megteremtett árnyak, hatások remekre sikerültek, bár ez már manapság alapkövetelmény, hiszen a technológia rendelkezésre áll, csak épp zsebbe kell hozzá nyúlni.

A horrorfilmek rajongóinak kapásból ajánlom, de ne a maximumot várjátok tőle, viszont ha előítéletek nélkül ültök be rá, kellemes meglepetés érhet. A végkifejlet egyenesen pompás, egyébként pedig 8/10 a maga kategóriájában.