Bill Marks (Liam Neeson) szövetségi légi marsallként ingázik a New York és London közti non-stop járaton. Egy átlagos útnak indult ez a napja is, amikor a telefonjára egy fenyegető SMS-t kap: 20 percenként megölnek egy utast a fedélzeten, ha nem utalnak át 150 millió dollárt egy megadott bankszámlára.  Egyedül Marks az, aki aggódik az utasok életéért, a pilóta és a teljes legénység meg van róla győződve, hogy az Atlanti-óceán felett nem érheti őket baj. Az első gyilkosság után pánik tör ki a fedélzeten. A marsall próbálja kézben tartani az káosz uralta helyzetet, de egy nem várt fordulat felforgatja az eseményeket: az FBI, az Interpol, és még a Fehér Ház is azzal vádolja Marksot, hogy ő az, aki eltérítette a non-stop járatot. Senki nem hisz a marsallnak, pedig az idő egyre fogy, és már senki nincs biztonságban.

A napokban belefutottam egy-két véleménybe a filmről, és az a helyzet, hogy baromira nincs igazatok, ha lehúzzátok a Non-stopot. Hozzá kell tennem, hogy a történetet még gyermekkorában olvastam, mielőtt napvilágot láttak a részletek, így engem sok dolog meglepetésként ért, csak a fő szállal voltam tisztában. Jaume Collet-Serra legújabb filmjéről van szó, aki egy abszolút fejlődőképes rendező, hiszen évről évre jobb munkát végez. Páran biztos dobjátok majd rám azt a bizonyos követ, de akik komálták az előző filmjeit, az Ismeretlen férfit, vagy mondjuk Az árvát (Orphan), esetleg a Viasztesteket (House of Wax), nekik ezzel sem lesz bajuk.

Ellenben a többieknek nagyon nem erőltetném a Non-stopot. Hogy miért, erre tökéletes választ adott a közönség, akiket kívántam mindenhová. Tipikus magyar szokás, hogy jártatja a száját a moziban, rugdossa a széket, fészkelődik, és mindezek fejébe még az idióta megjegyezéseiket is hallgatnom kellett. Kábé úgy éreztem magam, mintha egy animációs filmen ülnék, gyerekekkel körülvéve. Annyi, hogy rájuk nem lehet haragudni, mert gyerekek. Ezzel szerintem sok mindent elmondtam, és azt még nem is írtam, hogy a Művészetek Házában néztem, ahol nem szokványos az ilyen közönség.

A szinkront nagyon nehezen sikerült megszoknom, főleg Liam Neeson magyar hangját, de néhány perccel a kezdődés után már nem éreztem ennek súlyát. Habár azt azért még hozzáteszem, hogy feliratosan szívesebben néztem volna, mert meggyőződésem, hogy Neeson színészi játékából nem keveset vett el a szinkronhangja. Ellenben a képernyőfeliratok nagyon profik, gondolok itt az üzenetváltásokra, amik egyes szereplők között zajlottak.

Visszatérve magára a filmre, érződött rajta, hogy nagyon rendben van, hogy össze van rakva, és a precízség is kézzel volt fogható. Azt hiszem, elég sok mindent elárulok azzal, hogy a kólámat fel sem bontottam. Na, nem azért, mert nem voltam szomjas, egyszerűen ennyire lekötött ez az akciófilm, amit elém pakoltak. A forgatókönyvvel sem volt bajom, hiszen fordulatokban bővelkedik a cselekmény, a légkör feszült és kérdésekkel teli, valamint ami a legfontosabb, hogy úgy íródott, hogy a néző mindenkit gyanúsítson időnként, helyenként. Inkább egyéb buktatók léptek fel, főleg a vége felé, amikor a légnyomással trükköztek, vagy a pisztoly 'jó helyre kerülése', aztán pedig a 'célba találás', bár ezek már semmit nem vettek el az élményből.

Liam Neeson ezúttal egy repülőn rakott rendet, de nem is akár hogyan! Neeson az utóbbi években nagyon magára talált, vagy inkább Hollywood talált rá. Annyira remek játékot láthatunk tőle, hogy lényegében ő viszi el az egész filmet a hátán. Ezt úgy értsétek, hogy a színészi játékával mindig ad hozzá valamit az adott jelenethez. Hős születik, de nem mindig tűnik annak… A forgatókönyv ilyen szinten nagyon jó, mert feltételezhetjük róla azt is, hogy akár az őrület határára sodródott, és itt bizony nagyon vékony kötélen táncolnak.

Julianne Moore-t már megszokhattuk Neeson oldalán, és ezúttal is nagyon jó szerepet kapott, amivel nyilván lazán el is bánt. Michelle Dockery is ide sorolható, aki légi utaskísérőként a háttérből asszisztált Lupita Nyong'o-val együtt. Mindkettejükkel meg voltam elégedve, és itt ténylegesen mindenki gyanúsított volt. Talán egy picit túlzásba vitték a gyanús arcok mutogatását, de mindenkinek megvan a maga kis sztorija, amit a játékidő leforgása alatt ismerhetünk meg.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy áldoztam rá egy mozijegyet, mert nem okozott csalódást, sőt, a precízen beállított fotózásért külön hálás voltam, hiszen ez szép, és némileg művészi is. A makróról az elején már nem is beszélve. Részemről elfér rá a 8/10, de mivel rengeteg a váratlan fordulat, és a fordulat, megmarad az egyszer nézős kategóriának, mert meglepetések nélkül már nem olyan nagy a légnyomás.