A pokolba vezető út tényleg jó szándékkal van kikövezve. A Mission: Impossible - Utóhatásban Ethan Hunt (Tom Cruise) és az IMF csapata (Alec Baldwin, Simon Pegg, Ving Rhames), valamint jól ismert szövetségeseik (Rebecca Ferguson, Michelle Monaghan) versenyt futnak az idővel, miután egy akció balul sikerült.

Ismét újjászületett egy franchise, vagy a manapság divatos fogalommal élve: filmes univerzum. Számomra a Mission: Impossible - Utóhatás egyértelműen a nyár legjobban várt akciófilmje volt és hát hajmeresztő élményben részesített. Az Utóhatás helyzete azért is bravúros, mert pont ugyanúgy felpezsdítette az állóvizet franchise-on belül, mint annak idején a Halálos iramban: Ötödik sebesség, vagy a Bond-filmek közül a Skyfall. Arról nem is beszélve, hogy egy-két filmet leszámítva, kissé untat mostanság a moziba járás, így kicsit a lelkesedésemen is javított ez a film. Az első előzetes meglehetősen nagyport kavart azzal a bizonyos helikopteres jelenettel, amelynek egy részét a filmben nem is láthatjuk. Ez pedig azért remek húzás a készítőktől, mert a játékidő közben is tudnak felmutatni újat, nem pedig elcsépelt jelenetet kell újranéznünk.

Hogy miért működnek ennyire olajozottan és őszintén az akciójelenetek? Mert a legtöbb igazi volt, Tom Cruise tényleg leugrik a helikopter köteléről, a forgatáson ténylegesen úgy sprintelt a tetőn háztetőkről háztetőkre ugrálva és így tovább. Brutális, amit beletett ebbe a filmjébe is - nem csak színészileg, hanem kameramanként és kaszkadőrként egyaránt. Ezért ennyire ütős minden. A film végére rendesen leizzadtam, annyira látványos és profin megrendezett akciójeleneteket kapunk. Pedig erősen tartottam a két és félórás játékidőtől, hogy mennyire sikerül majd kitölteniük, mennyi lesz benne a sóder, ráadásul sokadik rész… A helyzetet tovább fokozza, hogy a sztorit sem vették félvállról.

Christopher McQuarrie (Jack Reacher, Titkos nemzet) nem csak rendezett, de a forgatókönyvbe is besegített Bruce Gellernek, a végeredmény pedig egy olyan látványos akciójelenetekkel telezsúfolt hangulatos kémthriller lett, amivel korábban nem igazán találkozhattunk. Tetszett, hogy felébresztettek bizonyos szálakat a múltból, hogy ésszel volt minden kitervelve és kidolgozva. Egyetlen dolog zavart, az viszont borzasztóan, hogy J.J. Abramst a produkció közelébe engedték és telepakolták a film legtöbb beszélgetős jelenetét a rá jellemző lens flare-rel (~vízszintes kékfény). Kérdezem én, miért?! Egy-két helyen simán belefért volna, de legalább két-három tucat ilyen jelenetet idéztem most fel magamban.

Visszakanyarodva a lényeghez, vagyis az akcióhoz. Tudjátok jól, hogy évek óta úgy nézek egy akciójelenetre, hogyha látványos vagy a készítők által menőnek hitt, az még közel sem biztos, hogy nekem is bejön. Merthogy… a sztori is nagy szerepet játszik a dologban, vagyis az öltözteti fel, teszi téttel telivé az adott szituációt. Nos, ebben is csillagos ötöst szerzett a Mission: Impossible - Utóhatás, mert a jelenetek zömén érződik a tét - legyen szó városon áthágó motoros üldözésről, helikopteres hajszáról, szirten való közelharcról, vallatós jelenetről, vagy bármilyen közelharcról. Szóval nagyon örülök, hogy végre nem egy zöldvászon előtt forgatott, agyon CGI-ozott filmet láthattunk, hanem életszerű jelenetekkel telezsúfoltat. Látom magam előtt, hogy jöttök majd, hogy ilyen a való életben nincs, pedig de, csak nincs róla tudomásunk.

Ott van például a rendőrkonvojt megtámadós lemodellezés, amiről tudjuk, hogy nem történik meg, mégis annyira jól levázolták, hogy mi mehet végbe az alagútban. És imádtam, mert kissé művészfilmes-kreatívkodós egyediség volt, nem szájba rágott töltelékanyag. Apropó, ez utóbbit talán egy nagyon minimálisan túltolták, de számomra fájdalmat nem okozott, egyetlen másodperc erejéig sem unatkoztam, pedig a 147 perc alatt tényleg lett volna rá lehetőségem, ha nem kerek a végeredmény.

Cruise-t szidhatjuk a hovatartozásáért, de az a magánélete, tehát jó lenne szétválasztani egymástól a kettőt. Kérdés sem fér hozzá, hogy jelenleg ő Hollywood legnagyobb akciósztárja, amelyet nem csak a színészi képességeivel vívott ki magának, hanem a kaszkadőrmutatványaival is. Például a film kedvéért tanult meg helikoptert vezetni, amivel később még tapasztalt pilóták számára is kihívást jelentő mutatványokat produkált. Az IMF csapat tagjai továbbra is nélkülözhetetlen egyének, sokszor ők mentik meg Hunt irháját - ahogyan azt már megszokhattuk. Nagyon komoly, hogy ez a maszknyomtatós téma még 2018-ban is működik, engem legalábbis az egyik jelenetnél simán megetettek vele, a többit pedig simán csak szívesen néztem.

Henry Cavillnek bejött végre! Az U.N.C.L.E. embere óta nem tudott ennyire menő alakítást felmutatni, merthogy az itteni karaktere mellett még Superman is elbújhat. Parádés, ahogyan lubickol a saját szerepében, és ahogyan "kiegészítő munkatársként" szuperál Hunt oldalán. Jól működtek azok a jelenetek is, amikor együtt veszik fel a harcot az ellenféllel, megvolt közöttük a szinkron, amelyet nyilván súrlódás követ. Sean Harris szintén nagyot villant minden tekintetben, szerettem, hogy borsot tudott törni Hunt orra alá hol személyesen, hol pedig közvetetten - nem mellesleg tekintélyes színész. Rebecca Fergusonnal is jól járt a franchise, aki kis túlzással Michelle Monaghan ikertestvére is lehetne akár. Amikor ez a két nő együtt szerepel a vásznon, érzékelhető némi bizarrság.

Alec Baldwint is kedveljük nyilván, a személyes kedvencem viszont egyértelműen Vanessa Kirby lett - végre egy olyan karakter, akiben van kurázsi és jól is van szituálva. Ezért különdíjat kapnak tőlem a készítők. A 3D-vel megint csak nem tudok és nem is akarok mihez kezdeni, számomra csupán sötétített a vásznon egy fényértéket, és ennyi. Az Utóhatás - mint minden jó film -, tökéletesen működne e népbetegség nélkül is. Kegyetlenül erős még a filmzene is, amelyeket Lorne Balfe-nak köszönhetünk - jelenleg is ezt hallgatom, YouTube-on megtaláljátok az egészet egy másfélórás válogatásba zsúfolva. Mindig hangsúlyozom, hogy rettentően fontos, hogy mi szól egy film adott jelenete alatt, hiszen ezzel fokozható a drámai hatás, érzékeltetheti az adott szituáció tétjét és így tovább.

Végül mielőtt zárom a mondókámat, ismét megjegyezném, hogy ez volt Christopher McQuarrie negyedik rendezése, ami egyáltalán nem érződik, sőt! Most jön az a sablonos mondás, hogy nem a mennyiség a lényeg. A péntek estéhez képest két napon át hagytam érni magamban a Mission: Impossible - Utóhatást, és a véleményem nem változott. Közel tökéletes akciófilm, amelyben van némi régimódiság, szorult belé némi tisztelet a korábbi részek iránt és jól összevan fogva az egész, nem pedig izzadtságszag érződik. Halványan, de muszáj 10/10-et adnom rá, ha az előző két rész kilences volt. Egyébként ma már lehúznám egy-egy ponttal, így ez is "csak" kilencet kapna.