Justine és Michael egy nagyszabású összejövetel keretében ünneplik a házasságukat Justine nővére, Claire és annak férje, John hatalmas házában. Annak ellenére, hogy Claire mindent megtesz, ami csak az erejéből telik, az esküvői parti kudarcba fullad: felszínre törnek az elfojtott családi feszültségek, a kapcsolatok megbomlani látszanak, és elindulnak a végzetes szakadások felé. Mindeközben pedig egy Melankólia nevű kisbolygó halad egyenesen a Föld felé.

Köztudott, hogy rajongok a fesztiválos alkotásokért, és hát a Melankólia is kőkeményen ebbe a kategóriába tartozik, méghozzá abból is a mélyre szántóak közé. Lars von Trier írt és rendezett, R-es korhatár besorolás, szóval semmi finomkodás, kőkeményen a néző arcába öntenek mindenféle súlyos, és életszerű dolgot. Konkrétan maga a film bő két órás, aminek idejére lehúzott a mélybe és ott tartott, de a vége után is kellett jó néhány tízperc, mire visszataláltam a valóságba. Egy szürreális világban játszódik, és az első jelenete kimondottan színházias előadásmódú, amire még rátesz egy bődületesen nagy lapáttal a szimfonikus zenei aláfestés. Egzakt, hogy az első jelenet vizuális orgia, amit először nem tudtam hová tenni, mégis világosan értettem, hogy beszéd nélkül próbálnak magyarázni. Lars a hangulatteremtésben mindig is ott volt, viszont a zenéjét kicsit elcsépeltté tették. Pontosítva az volt vele a bajom, hogy sokadik alkalommal már olyan semmilyen, vagy ha másabb is, nagyon kevés variáció került bele.

Kirsten Dunst biztos, hogy élete egyik legkomolyabb szerepén van túl, és ne tudjátok meg, mennyire jól hozza a bipoláris zavarral (is) küszködő menyasszonyt. Charlotte Gainsbourg sem kell félteni, elég szimpatikus egyént alakít ebben az elfuserált közegben. Kiefer Sutherlandről folyton az ugrott be, mikor lendül már akcióba - nem tehetek róla, elég nagy 24-fan vagyok. Alexander Skarsgårdot szintén fura volt nem vámpírként látni, bár ez a film nézése közben egyszer sem ugrott be. Teljesen másmilyen szerepet tolt, de abszolút helyénvalóan cselekedett, és egy pillanatra sem éreztem, hogy kilógna a sorból.

Ebben a drámában aztán tényleg kiborul a bili, és felszínre törnek az eddig féken tartott diszfunkcionális családi feszültségek, kapcsolatok mennek a levesbe, tényleg semmi sem szent, és semmivel nem kertelnek. És akkor emellé van még ott a női főszereplő melankóliája, vagyis a görög szóból származó betegség, amelyre talán a legmegfelelőbb szó a búskomorság. Mindenesetre ilyen eseményen sem szívesen vennék részt, ahol mindenki levert hangulatú, a menyasszony nem boldog, de ami az egyik legrosszabb, hogy az anyja is egy valódi hárpia. Sose fogom megérteni az ilyen szülőt, persze nem tudjuk, hogy mi áll mélyen a háttérben, de akkor is durva ez a fajta hozzáállás.

Baromira megfogtak vele, ahogy bemutatták a Melankólia nevű bolygó közeledését a Föld felé, és az a hangulat, te jó ég! De erről inkább nem írnék többet, látni-érezni kell.

Nálam bejött, és valószínűleg azon kevés ember közé tartozom, aki bírja értékelni a látottakat, hiába baromi nagy súlyt cipelnek, így semmi meglepő nincs az általam kiszabott 8/10-es pontozásban, de mielőtt bárki nekiül megnézni, egy sztorit olvasson előtte. Kicsit egyébként ilyen dokumentumfilmes beütésűnek tartom, szó-szó olyan, mintha egy esküvői videót néznék. Még egyszer írom, hogy itt mindenki be van fordulva, és már-már beteges az egész. Súlya van. Nem pici!