Liesel különös fantáziájú, bátor lány - és szüksége is van kivételes képességeire. A II. világháború idején német nevelőszülőkhöz kerül (Geoffrey Rush, Emily Watson). Tőlük tanul meg olvasni, az ő segítségükkel nyílik ki számára egy egészen új világ. Éppen akkor, amikor a valódi világ egyre félelmetesebbé és veszélyesebbé válik számára. A család egy zsidó kamasz fiút is rejteget: a kislány és Max együtt fedezik fel, milyen ereje van a szavaknak, és milyen fontos segítséget nyújthatnak a kitalált történetek. Segíthetnek olyankor is, amikor már semmi más nem segít.

Brian Percival néhány rövidfilm és tévésorozat epizód után megrendezte első nagyjátékfilmjét, amelynek közege elég nehezen szippantott be, de végül csak összejött neki. Kemény képsorokkal operáló háborús dráma nem kis adag cukisággal, ami nem szokványos, ellenben ennek köszönhetően egyszerre szép, s szomorú. A háború borzalmait nyersen kapjuk, persze nyilván úgy tálalva, hogy azért gyerekek állnak a középpontban, és ezt figyelembe is vette a rendező.

Eleinte szokatlan és ismeretlen volt a hang, a narrátor hangja, akiről hamar kiderül, hogy ő a kaszás, akinek szájából bölcs mondatok hangzanak el. Ezzel a filmmel is úgy voltam, hogy tologattam egy ideig, mert ehhez is kellett a megfelelő hangulat, csak hát, így hogy tudja az ember, hogy mire számítson, elég nehéz rávennie magát. Ettől függetlenül viszont kellemesen csalódtam, és ugyan elég jelentős mértékben jelen van a nácik által gyakorolt terror, de a főszereplők megédesítik ezeket a napokat is.

Sophie Nélisse-ben hatalmas tehetség lakozik, lényegében tündöklik tőle a vászon, megvolt benne a fiatalság és az ártatlanság is, egy másik pillanatában pedig kész kishölgyként viselkedett. Még nem láttam tőle filmet, de innentől kezdve muszáj lesz odafigyelni rá, mert nagy jövő áll előtte. A fiú főszereplőt Nico Liersch elevenítette meg, akiről szinte ugyanezeket tudom elmondani, bár ő tipikus kisfiú, de abból is az illemtudó fajta, ezért tökéletes párost alkotnak Sophie-val.

Felnőtt fronton Geoffrey Rush bizonyított újra, aki egy nagyon szimpatikus családfőt játszik. Rush játékával nincs gond, bár a feleségét alakító Emily Watson mellett elég nehéz volt érvényesülnie. Többnyire akkor sikerült, amikor a felesége nem volt a környéken. Watsontól pedig… hát, meg kell hagyni, elég meggyőző előadást láthattunk, és annyi biztos, hogy aki tőle nem ijedt meg, mint szigorú anyától, akkor senkitől. Talán még Ben Schnetzer neve is elfér ide, aki Max szerepében remekelt.

A film John Williams eredeti filmzenéje miatt szerzett Oscar-jelölést, ami valóban csodás lett ebből a szempontból, bár Williamstől ezt már megszokhattunk, szóval nekem ezzel túl nagy meglepetést nem okozott. Vagy nem volt meg a megfelelő hangulat a filmhez, vagy ötletem sincs, hogy miért, de sajnálatos módon csak a második felére keltette fel az érdeklődésem, innentől kezdve aggódtam a főszereplők sorsáért. Ellenben ez idő alatt is volt hová menekülni, hiszen a történet viszonylag kalandos, és ifjú főszereplőpárosunk is gondoskodik róla, hogy mindig legyen részünk egy kis mókában.

Nem beszélve arról, hogy a díszletek is gyönyörűek lettek, még a rideg háborús és téli közeg ellenére is. Bár épp ettől volt olyan hihető az egész történet, mert a díszleteket sem hanyagolták el. Sok helyszín gondolom, hogy adott volt, de azért a hóeséssel mindig nyerők tudnak lenni nálam, és hát… télvíz közepén jártunk, szóval nem is kérdés, mennyire szükség volt erre is.

A végére meghatódtam, és bevallom őszintén, hogy utána még néhány órán keresztül a két fiatal kapcsolatán járt az agyam, ezért sem készült el az értékelés tegnap reggelre. Mint írtam feljebb, szép és szomorú is egyben, de jól döntöttem, hogy megnéztem, mert kár lett volna kihagyni. Halovány 8/10.