A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek…

Matthew Vaughn nem az a tipikus filmes, kinek nevéhez több tíz film rendezése fűződik, viszont minden egyes megmozdulása nyomot hagy Hollywoodon. Anno a Tortával mutatkozott be, aztán jött a Csillagpor, majd a Kick-Ass-szel kavarta fel Hollywood állóvizét, és mutatott fricskát mindenkinek, aztán pedig letette az egyik legjobb X-Men-filmet. Ironikus módon sajnos a történelem ismétli önmagát, mert a Kingsman esetében pontosan ugyanez a recept érvényesül: jön, lát, győz, és mindenki magasról levan tojva. Hogy ez miért jó? Lehetne kívülállónak is nevezni Vaughnt, de én inkább a zseni jelzővel illetném, ugyanis az emberünk eléggé ért ahhoz, hogyan intsen be mindenkinek, közben pedig nem fél lubickolni a sikerben.

Amikor elkezdtek szállingózni az első tweetek pár héttel ezelőtt, és mindenki hanyatt volt esve a Kingsmantől, nem értettem mire a nagy felhajtás, aztán péntek este felvilágosultam. Vaughn nagyvászonra adaptált egy akcióval teli, a régi kémfilmek előtt tisztelgő, mégis komikus elemekkel teletűzdelt kémtörténetet, ami minden fronton működik, és csupán egyetlen jelenetnél húztam a számat. Nyilván a sikerhez alapok is kellenek, amivel most Jane Goldmanre célzok, Vuaghn hőn szeretett tollnoktársára, akivel jól értik, mitől döglik a nép. Amellett, hogy ízig-vérig friss alkotásról beszélünk, a kliséket is távolról elkerüli, és a megbotránkoztatással is megpróbálkozik.

Hogy a sűrűjébe vágjak, egyedül a templomos jelenet nem tetszett, azon kívül minden zseniálisan sikerült, még azok a részek is, amikor káosz dúl a világban, bár bevallom, e jelenet előtt elég értetlenül ültem, amit leginkább a meglepetés erejének köszönhettem. Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy meglépnek ilyesmit, azt pedig szinte írnom is fölösleges, hogy a tűzijátékos ábrázolás mennyire cool lett. Nyilván nem maradt asszociáció nélkül a dolog, és rögvest össze is kötöttem az arcokat hazánk politikusnak nevezett emberkéivel. A báros jelenetnél sajnáltam, hogy az előzetesben már romossá nézhettük, de még így is adta az ívet, és telibe trafált, méghozzá a film egyik leglátványosabb jeleneteként.

A főszereplők. Colin Firth egy igazi angol gentleman, aki korát meghazudtolva hozza a figurát, és ezúttal is olyan minőségi játékot láthatunk tőle, hogy hibát esélyünk sincs találni sem nála, sem a többieknél. Igazán bírtam a stílusát, hogy a karakterét szerethetőre, ugyanakkor tekintélyt parancsolóra írták, a kérdés már csak az, hogy hogyan kerül a képbe egy olyan utcagyerek, mint Taron Egerton? Egerton egy walesi fiatalember, akinek nem túl nagy tévés múltja van, viszont nagy jövő áll előtte, és szerintem a Kingsman el is indítja őt a pályán. Egyébként tipikusnak tűnő utcagyerek, akinek megvan a maga stílusa, de tele van értékkel és meglepetésekkel.

Ha már a tipikusságot említettem, Egerton az a fajta fiatal tehetség, akit könnyen megkedveltem, és élveztem az általa nyújtott színészi játékot. A brutális már csak az az egészben, hogy amikor Egertonból Kingsmant faragnak, és mire elérik vele a célegyenest, kiköpött Colin Firth a gyerek. Döbbenet a hasonlóság kettejük között, nyilván sokat tett hozzá az összképhez az öltözet is. Samuel L. Jackson szinkronját szokni kellett, bár biztosan nem csak itthon vették viccesre a figuráját, hanem eleve így volt megírva. Nagy játékot láthatunk tőle is, és Mark Strong sem okoz csalódást, bár fura lenne, ha ilyesmi megtörténne ebben az életben. Utóbbi remek csapatjátékos, de ha már csapat…

Kiemelném még a sorból a szintén karcsú tévés múlttal rendelkező Sophie Cooksont, Roxy megformálóját, aki kimondottan illett Egerton mellé, és örülök, hogy nem nyálasították el kettejük kapcsolatát. Mark Hamill vicces professzort alakít, akit jó volt újra látni, és ő is hatalmas pozitívuma a filmben múltbéli szempontból. Michael Caine is jelen van, és nem mennék el szó nélkül Sofia Boutella karaktere mellett sem, hiszen mennyire kell eszementnek lennie valakinek, hogy pengelábakat alkosson valakinek? Eszméletlenül szórakoztatóak a jelenetei, és színészileg sincs vele gond. Szinte mindenki angol, ami nagyon illik a történethez, de az is mennyire rendben van már, hogy a svéd hercegnőt a svéd származású Hanna Alström játssza? Alström és Egerton csipkelődése, és közös jelenetei pedig egyenesen epikusak a nekik írt szöveggel együtt!

Magát a történetet akár bevezetőnek is nevezhetnénk, de az a helyzet, hogy ez az érzés csak nyomokban volt jelen bennem. Sokkal inkább az vette el az eszem, és szórakoztatott, amit éppen elém raktak. Feleleveníthetek bármilyen jelenetet, egyetlen egyszer sem unatkoztam a bő kétórás játékidő alatt. Merthogy lehet azt az időt remekül is kihasználni, és a Kingsman erre is nagyszerű példa, mert ugye manapság sok a fölöslegesen túlnyújtott, ezáltal gyakran szenvedőssé váló filmalkotás. Egyik kémszálat érintő történetből sem hiányozhatnak a kütyük, a kérdés, hogy ezeket milyen formában integrálják bele a cselekménybe. Találkozhattunk már kreatívnak vélt kiegészítőkkel, közben pedig tök fölöslegesek voltak, de itt ilyesmiről sincs szó.

A kreatív szó ráhúzható az egész filmre, beszéljünk éppen közelharc koreográfiáról, akciójelenetről, beszédformáról, vagy bármi másról, elég sok helyen ezt juttatta eszembe, és ez bizony arra vezethető vissza, hogy kliséktől mentes a Kingsman. Szeretem, amikor valami újat kapok, és amikor úgy jövök ki a moziból, hogy nem sajnálom a három órával azelőtt kiadott jegy árát. Visszakanyarodva kicsit a történethez, valahol csak bevezető volt ez, hiszen az öregek utódot képeztek ki, és nem akarok filmélményt rontó tényezőkkel jönni, de sajnálatos haláleset is bekövetkezik, amit úgy alkottak meg, hogy az kihat a néző érzéseire is - már, ha nem szégyelled magadnak bevallani.

A modor mindenekfelett ugyebár. Úgy gondolom, mindent összegyűjtöttem, úgyhogy lassan zárom is soraimat, és ezúttal kérdés sincs igazán. Aludtam rá egyet, illetve mára virradóan már kettőt is, de még mindig azon a véleményen vagyok, hogy simán újranézném bármikor, mert szórakoztató, kiváló a humora, a szereplők egytől egyig remekelnek, és ennyi. 10/10. Apropó, az intelligens párbeszédeket majdnem kihagytam, pedig öröm volt jól csengő, értelmes mondatokat hallani, amelyeknek még értelmük is van.