Házasság? Halálos lehet. Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek… ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet. Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához.

David Fincher munkásságát ismerjük, és köztudottan nagy rajongója vagyok, viszont ő is követ el hibákat. A Holtodiglan is egy olyan film, amit az egekbe emeltek, és azzal is bizonyára tisztában vagytok, hogy nem igazán adok mások véleményére. Nos, szombat este sikerült eljutni a filmre, és már csak a játékideje miatt is Fogságban irányába asszociáltam - nem említve a történetét. A Fincher által visszaadott zord durvaság kézzel tapintható, és ez a legremekebb dolog, ami történhetett ezzel az adaptációval. Mert ha ezt egy másik amerikai rendező adaptálja nagyvászonra, közel sem lehetne ekkora a sikere. Fincher minden körítés nélkül arcodba mondja a dolgokat, és nagy igazságok hangzanak el. A kérdés már csak az, hogy egyrészt átjut-e a nézőhöz, másrészt pedig, hogy vagy-e elég bátor ahhoz, hogy ezt beismerd magadnak.

A cselekmény alapján sima eltűnős-elrablós kriminek tűnik, ami tök klisés képet fest a Holtodiglanról, holott nagyon nem erről van szó. Fincher egy ideig húzza a néző idegeit, és bizonytalanságban tartja, aztán még jóval a fele előtt a képedbe borítja az igazságot, és más szemmel nézel minden központi karakterre. Újabb kérdőjelek bukkannak fel, kérdések, és az összes mozzanat óramű pontossággal, makulátlan tisztaságban zajlik. Amolyan Fincher-módra. Ezért örülök, hogy ő rendezte a filmet, nem pedig más, habár eljátszottam a gondolattal, hogy egy függetlenfilmes mihez kezdett volna vele.

Ben Affleck… Egyes rendezéseit szeretem, mint színészt nem minden filmjében, így jelen esetben kavargott bennem egy érzés, hogy szeressem, vagy sem. Inkább előbbi érvényesült, és semmiképpen sem szeretném elspoilerezni a filmet, de Affleck remekül eljátszotta a kételyek közt tengődő, aggódó férjet, aki nem aggodalmaskodott túlságosan. Amikor persze belevágunk a sűrűjébe, már értjük, hogy addig mit játszott, és hogy ezentúl mit fog. Hazudnék, ha nem jutott volna eszembe, hogy ő lesz új Batman, de most ne kanyarodjunk el a fő témától. Affleck karaktere bepalizás áldozatává válik, és ezzel abszolút sikerül meggyőznie a nézőt is. Ettől több nekem nem is kellett, a többiről pedig a rendező gondoskodik.

A történet alapján azt gondoltam, Rosamund Pike-nak jóval kisebb vászonidő fog jutni, de ez sem így történt. Ergo egy összetett nőt alakít, aki épp annyira számító és mesterkélt, mint maga a film. Az atmoszféráján is nagyon sok minden múlott, hiszen, ha a megteremtett közeg nem hiteles, akkor magyarán szólva minden odavan. Pike gyönyörű színésznő, és a szerep kedvéért nem kis átalakulást végeztek rajta, ami főleg a sminkesek érdeme, de eljátszania neki kellett a megtört, meggyötört nőt, akiben meg kell bízni. Vagy mégsem? Erre majd választ kaptok a filmtől, ha még nem volt meg.

Hogy ne csak a két főszereplőt tárgyaljam ki, mindenképpen említést érdemel még az ügyben nyomozó nőt alakító Kim Dickens is, aki egy igazi magát mindenbe beleártó zsaru. Pont ilyenekre lenne szükség, ráadásul el is hittem neki a karaktert, úgyhogy tökéletesen illett a szerephez. Viszont mindenkit félretéve, Tyler Perry volt a film egyik csúcspontja. Az a pontosság, precízség, amit diktált, egyenesen arányos magával a Holtodiglannal. Meg hát, egyébként is imádom, mert remek színész. Természetesen Neil Patrick Harris sem okozott csalódást, habár mindig nehéz őt hetero szerepben látni.

Sokat emlegetem a rendezőt, de tőle már megszokhattuk, hogy zseniális mestere a macska-egér játékoknak, és tulajdonképpen itt is erről van szó. Ezt a témát már nem piszkálnám tovább, viszont a zenékről azért még ejtenék néhány szót, amelyek nem alkottak maradandót, viszont kellettek ahhoz, hogy a néző jobban beleélhesse magát a történtekbe. Kissé piperkőc maga a tálalási mód, és az amerikai nép kliséinek kisfigurázása is tökéletesen ment Finchernek. Kiélezett, de nem ment át giccsbe, és ez nagyon fontos, hogy megmaradjon az egyensúly.

Ó, majd elfelejtettem írni a brutalitásáról, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy ki rendezte a filmet, de esetenként nem árt felkészülni, hogy eldurvul a helyzet, és ezt minden körítés nélkül kapjuk az arcunkba. Persze most a történet alapján nem tudjátok, hogy miről beszélek, de nem is szükséges.

Az operatőri munka szintén kristálytiszta, mint a rendezés, ellenben a fényképezéssel, aminél helyenként akadtak gondok az árnyékokkal, de nem súlyos hibaként tekintek rájuk. Azt hiszem, megdolgozott a 10/10-ért, és az éves toplistámban is muszáj lesz neki helyet szorítani.