A látványos és zenés kasszasiker, a Flashdance vérpezsdítő történet Alex Owensről (Jennifer Beals), az elszánt és gyönyörű 18 éves lányról, aki nappal hegesztőként dolgozik, éjszaka pedig táncosnő egy helyi bárban. A film szikrázik a 80-as évek zenéjétől, köztük két slágerlista-vezető sikerrel, melyek a "Flashdance – What a Feeling" Irene Cara-tól és a "Maniac" Michael Sembello-tól. Tanúi lehetünk Alex küzdelmes útjának, melynek során elnyeri függetlenségét, megtalálja a szerelmet, és valóra váltja álmát, hogy a Pittsburghi Táncművészeti Intézetben táncoljon.

A múltkori StreetDance után muszáj volt már valami jó táncos filmet is megnéznem, mert napokig annak a hülyeségei kavarogtak a fejemben. A Flashdance régi elmaradásom, ami végre pótlásra került, és így, hogy a két filmet egymás után láttam, világosan érzékelhető a kettő közti szakadék. Adrian Lyne 1983-as klasszikusa olyan magasságokat jár be, hogy öröm volt előtte ülni, és csak úgy peregtek a percek. Arról nem beszélve, hogy a maga kis 95 percével nem egy túlnyújtott alkotás, hanem végig lendületes, hangulatos és talán a legfontosabb, hogy szenvedéllyel teli. Erre bizony ujjal tudnék mutogatni, merthogy ilyen egy nagyszerű zenés-táncos film.

Jennifer Beals hihetetlenül valósághűen, magabiztosan játszott, egy az egyben elhitetette velem minden apró mozdulatát, közben pedig vidámságot árasztott, és dinamikussá tette a játékidő ráeső perceit, melynek köszönhetően gördülékeny végeredmény születhetett. Bírtam még a benne tomboló őrültséget, amellyel olyan elszántan küzdött célja eléréséért, hogy ez ebben a formában szép. Michael Nouri szintén jó, kétségeket ő sem ébresztett bennem, ami nagyon fontos tényező, mint ahogyan az is, hogy a két főszereplő hitelesen mutasson egymás mellett - nyilván az együtt mozgás is szükséges alkotóelem, és a leglényegesebb a kettejük közt érződő szenvedély.

A felkészülés folyamata sem csak olyan 'dobjunk valamit a vászonra, 'oszt jóvan', hanem próbáltak földhözragadtak maradni. A táncos jelenetekről már ne is beszéljünk, ebben az időben sokkal több remek film született, mint mostanság, és hiába jönnek a remake-ek, sokszor csak földbe döngölik vele a legtöbb esetben nagyszerű eredetit.

Zenéi parádésak, régi slágerek csendülnek fel, melyek még ma is működőképesek a megfelelő mögé álmodott képpel, szóval itt most be is fejezném lassan eme irományt, és tolok rá gyorsan egy 8/10-et.