Susan Morrow, Los Angeles-i műkereskedő hihetetlen jómódban él férjével, Hutton Morrowval, ám mégsem érzi teljesnek az életét. Az egyik hétvégén Hutton elutazik az egyik szokásos és túlzottan gyakorta esedékes üzleti útjára, Susan pedig egy csomagot talál a postaládájában. A csomagban egy regényt van, melyet a volt férje, Edward Sheffield írt, akivel már évek óta nem beszélt. A küldeményhez Edward egy levélkét is mellékelt, melyben arra bíztatja Susant, hogy olvassa el a kapott példányt, aztán keresse meg, amíg ő a városban tartózkodik. Este, egyedül az ágyban Susan olvasni kezd. A könyvet neki ajánlották… de a tartalma erőszakos és pusztító erejű. Susant olvasás közben mélyen megindítja Edward írása, és akarva-akaratlanul is felidézi a szerzővel közös szerelmi történetük legintimebb pillanatait.

No, kezdetnek a hivatalos történet szájbarágós, "köszönjük, de ki a fene kérte?!" részét, avagy a végét töröltem, mert Tom Ford legújabb alkotása ettől jóval komplexebb üzenetet hordoz magában. Konkrétan ezerféleképpen értelmezhető, kinek hogyan szimpatikus, és mit tud belőle igazán magára formálni, mi az, amit már átélt, és mik azok a hasznos útmutatók, amelyek még egyszer a jövőben hasznosak lehetnek. Szeretem az olyan fából faragott rendezőket, mint Tom Ford, ugyanis korábban csupán egyetlen filmet írt és rendezett, az Egy egyedülálló férfit.

Azért valljuk be, több ilyen szakemberre lenne szüksége Hollywoodnak - és amikor ilyesmit írok, rögtön eszembe is jut, hogy nem, pont elég annyi ilyen filmes, amennyi van, mert akkor túladagolás lépne fel. Az Éjszakai ragadozók egyébként szerepelt az idei Velencei Film Fesztivál programjában, és el is nyerte az Ezüst Oroszlánt, ami a Zsűri nagydíjával egyenlő. Ezt csak azért hangsúlyozom ki így viszonylag az elején, mert az Éjszakai ragadozók nem való mindenkinek, viszont azok, akik lelkesen fogyasztják a művészfilmeket, semmiképpen ne hagyják ki, mert páratlan élményt mulasztanának el.

Ez a film művészdráma és thriller is egyszerre, amelynek eszméletlenül gyönyörű képsorai vannak, és egyetlen pillanatra sem engedi el a nézőjét. Már akiket megérint nyilván, mert szombat este néhány diszkós arc vélhetően véletlenül tévedt be erre a filmre, és a folyamatos pofázásukkal próbálták elrontani az összes többi néző élményét. Visszatérve… a cselekmény azon részét, amely a való világban játszódott, eleinte annyira nem kedveltem, sokkal inkább találtam érdekesnek a "kerékcserélős szegmensét". A rendező, vagy épp a regény írója itt azzal húzza a közönségét, hogy átváltanak az olvasóra, így egy-egy hosszabb pillanatra fellélegezhetünk, ugyanakkor a kíváncsiság is majd meg öl közben…

Az ilyen momentumoktól válik feszültté a hangulat, és ezt a továbbiakban is tudta fokozni a rendező. Féltem, hogy eljön az idő, és nem lesz mit mondania, pedig teljesen szükségtelennek bizonyult. Ford drámája nem szájbarágós, azonban nem fél megmagyarázni dolgokat, és mindezt úgy teszi, hogy a kiegyensúlyozottságának köszönhetően nem érzi a néző, hogy megmondják neki, mit érezzen. Arról már nem is beszélve, hogy az egész, amit láthatunk, egy hatalmas allegória. Gyönyörű volt azt is nyugtázni, ahogyan a részletek utat törnek maguknak - gondolok itt a túlnyújtott pillanatokra, amelyek így működtek ideálisan, vagy akár ide sorolom azokat a makrókat is, amelyeket Amy Adams arcáról kapunk. Ezek pedig nem mellesleg szimbólumként is funkcionálhatnak egy-egy értelmezésben.

Ha már felhoztam Amy Adams nevét, ő az a színésznő, aki mindig tud valami újat mutatni, és minden egyes alkalommal elkápráztat a szépségével. Legutóbb ugye pár napja az Érkezésben remekelt, ebben a történetben pedig egyszerre tudott huszonéves fiatal, és negyvenes éveiben járó nő is lenni. Áradozhatnék még róla, de fölösleges. Egy szó, mint száz, egy ilyen sokrétű színésznő kellett a középpontba, akit lehet csodálni. Érdekes, hogy Armie Hammert mennyire utáltam mellette. Pont olyan idegenként funkcionált, mint ahogyan a kapcsolatuk állt, avagy a végét járta ez a frigy, és ez nagyszerűen tükröződik a viszonyukon is.

Jake Gyllenhaal annyi őrült szerepet játszott az elmúlt évek során, hogy ráfért egy ilyen kicsit totojázós karakter is. Végig azt vártam, hogy mikor pattan el az agya annál a bizonyos éjszakai autós jelenetnél, ugyanakkor végig tudtam, hogy nem fog lépni. Egyetlen dolgot szúrtak el vele kapcsolatban: amikor mutatták a zuhanyzóban, és ott ki is hangsúlyozták az izmos testalkatát, ekkor kicsit hitelét vesztette a gyámoltalan férj figura, viszont annyira erősen kialakított közegben zajlanak az események, hogy mindez háttérbe szorul, és nincs idő ilyesmin rágódni. Isla Fisherből és Ellie Bamberből nem sokat kapunk, de minden egyes percet bearanyoznak.

A film másik nagyágyúja Amy Adams mellett Michael Shannon. Shannont neveztem már korábban a művészfilmek királyának, és ő az a színész, aki mindig mutat magából egy szeletnyi újat. Nyilván ez függ a szerepvállalástól is, de az már ugye az ő dolga. Imádtam a texasi akcentusát, amikor zárt szájjal mormogott az orra alatt, és ezért is örülök, hogy nem szinkronizálnak le ilyen filmeket, mert ezt a büdös életben nem adja vissza semmilyen szinkron. Mivé lett a jó lelkű Kick-Ass barátunk… vagyis Aaron Taylor-Johnson?! Emberünk egy olyan fiatalember bőrébe bújt, akit minden egyes percben meg lehetne fojtani egy kanál vízben. Illetve nem, ez túl jó halál lenne neki, viszont Texas a lehetőségek tárháza. Persze színészileg ő is csúcsra járatta a karakterét, és a vége felé ki is lép a buta suttyó skatulyából, mert volt koncepció is a tettei mögött - még ha annak nincs is értelme.

Ahogyan emlegettem korábban Texast, hát még most is úgy vagyok vele, hogy ez az a hely, ahová utoljára mennék Amerikában. Lakatlan, szeles, homokos tájakkal teli, zord és kegyetlen. Naná, hogy ez is szemlélet kérdése, az Éjszakai ragadozók pont ilyen helyszínekért kiáltott, ahol a fű se nő, ahol a madár sem jár. Az Abel Korzeniowski által komponált aláfestőzenék is fokozzák a kedélyeket, és annyira gyönyörűen szólnak, hogy picit úgy éreztem magam, mintha színházban lennék. Akarom írni, grandiózus, nagyratörő zenéi vannak, amelyekkel tudta, hol a határ, hogy filmes, de valóságos is maradjon. Ez a zene pedig akár egy James Bond jelenet alá is elférne.

Annyi mindenről lehetne még írni, de már így is túltoltam, szóval zárom is soraimat. Gondolom, azt már kitaláltátok, ha eljutottatok eddig a bekezdésig, hogy engem kilóra megvett ez az alkotás, amelyen nincs mit csodálkozni, hiszen lehetnék akár a művészfilmek nagykövete is. Oké, ez picit talán túlzás, de hazai bloggerként talán én fogyasztom a legtöbb művészfilmet. Azért imádom ezt a témát, mert egy kicsit kirángatják az embert a komfortzónájából, és a jobbak tanító jelleggel útmutatást nyújtanak. Tényleg végeztem: egy hajszál még kellett volna, így csak 9/10 - és, ha nem vagytok fogékonyak az ilyesmire, sokan fogtok rajta szenvedni.