1956 nyarán az amerikai filmsztár Marilyn Monroe (Michelle Williams) először utazott Nagy-Britanniába. Oldalán újdonsült férjével, az ünnepelt drámaíró Arthur Millerrel (Dougray Scott) A herceg és a táncosnő című film forgatására érkeztek, amely először hozta össze őt filmen Sir Laurence Olivier-vel, a brit színház- és filmlegendával. Ugyanezen a nyáron a 23 éves Colin Clark (Eddie Redmayne) először léphetett be egy filmforgatás díszletei közé. Az Oxfordon végzett ifjú a családi elvárásokkal szemben mindennél jobban vágyott filmkészítői karrierre, nagy szerencsével sikerült csak bekerülnie harmadik asszisztensként A herceg és a táncosnő forgatásán. Negyven évvel később Clark kiadott egy naplószerű memoárt A herceg, a táncosnő és én címmel, melyben a nevezetes forgatás eseményeit írta le. Ám Clark visszaemlékezéséből egy hét hiányzott… Egy varázslatos hét, melyet kettesben töltött a világ legragyogóbb sztárjával, Marilynnel. Évekkel később Clark végül felfedte a titkot egy újabb memoárban, mely az Egy hét Marilynnel címet kapta, s a film alapjául szolgált.

Egy hét várakozás után együtt tölthettem másfél órát Marilynnel, akit Michelle Williams testesített meg ezúttal, de komolyan mondom, inkább ne tette volna. Két nagyon szuper hasonlat is akad a tarsolyomban. Az egyik ez a kép, ami pont nem találó, csak akkor ha invertáljuk, ugyanis az összes többi szereplő remekel, kivéve Williamst. No de kezdem inkább az elején, csak kicsit elragadtak a negatívszerű indulatok. Simon Curtis rendezett, és bizony szép munkát végzett, mert jól felépítette volna a filmet, ha nem jön közbe Williams kisasszony. Az a legnagyobb baja a filmnek, hogy hiába jó a többi szereplő, ha egyszer a címszereplőre építenek, és ő nem az, akkor minden borul. Nézzünk még egy hasonlatot: pont olyan ez, mint egy ház fő tartópillére, hogyha az nem funkcionál rendesen, hiába jók a falak, vagy a mennyezet, egyszerűen összeomlik az egész.

Kétségtelen, hogy rétegfilm, de én ezúttal a rétegen kívülre tartozom, pedig egy forgatáson játszódik szinte az egész, ami nem kis bennfentes hangulatot ad. Ezek nekem mannák szoktak lenni, mint ahogyan az Entourage sorozatot is éppen ezért (is) imádtam. Igazándiból egyetlen olyan jelenet sem volt, amikor hanyatt vágtam magam, és még az is eszembe jutott az egyik jelenetnél, hogy amikor a többi szereplő elájul Monroe beszambázásától, akkor vajon ők ugyanazt látták, amit én néztem? Innen is kiderül, hogy a többiek mennyire beleadtak mindent, és ez bizony szépen visszaköszönt. Mielőtt félreértenétek, elég jók a díszletek, elég jó a hangulat, csak mikor a címszereplő megjelenik, rontja ezeket. Zenéi viszont a pozitívumok oldalára sorolható, főként hangulatuk miatt, és jól választották ki a felcsendülő dalokat, amelyek tipikusan az ötvenes évek időszakát idézik.

Michelle Williams az első képeken és a posztereken is nagyon jó beállítást kapott, amelyekkel bizalmat ébresztett bennem, de mindez mozgásban már nem így működött. Tartottam tőle, hogy nem lesz elég finom, elég bájos, és sajnálatos módon gyanúim beigazolódtak. Nagy szürke pontja végig a filmnek, és annyira elvesz az összhatásból, ami egyébként jól meg lenne teremtve. Próbálkozott ő, csak hát, ha egyszer nincsenek meg azok az adottságai, mint Marilyn Monroe-nak, akkor minden hiába. Most még ha a testétől el is vonatkoztatunk, de az arca is annyira kis pufi, méghozzá olyan helyen, hogy ettől is hiteltelenné válik az egész. Pedig Monroe kisasszony sem volt egy vékony alkat, de hát ő egy díva, Williams meg nagyon nem. Az Oscar-jelölésével már nem is jövök inkább - nem érzem helyénvalónak. Kenneth Branagh teljesen más tészta, ő pont az ellenkezője Williamsnek. Teljesen beleélte magát a szerepbe, ami megmutatkozik a hangsúlyos beszédében és odaadó alakításában is, szóval az ő jelölésével nincs gond. Még Eddie Redmayne az a szereplő, aki roppant mód meglepett, és annyira szép játékot láthatunk tőle is, hogy csak ezekbe a pillanatokba tudtam kapaszkodni az egész film során. Julia Ormond, de még Emma Watson is megmaradt, főleg utóbbira tudom azt mondani, hogy vele is telibe találtak, pedig felőle is voltak kétségeim, habár nem szerepelt sokat.

Szépen eltocsogtam itt a negatívumokban, és itt tenném hozzá, hogy mindösszesen egy Marilyn Monroe-filmet láttam, a Van, aki forrón szereti-t, mégis ezek köszöntek vissza. Karma nélkül ennyire megy az ember, de hogy az igazi Monroe mennyire nagy hatást gyakorolt rám, arra csak most ébredek rá. Nekem állati nagy csalódás, hiába csak ez az egy hiba van, de ez annyira bődületes, hogy emiatt 6/10-re bírom értékelni. Ha sikerült volna találni egy megfelelőbb színésznőt, a nyolcasig felkúszhatott volna a mérce.