Adonis Johnson (Michael B. Jordan) soha nem ismerhette világhírű apját, a nehézsúlyú bajnok Apollo Creedet, aki még az ő születése előtt meghalt. Tagadhatatlan azonban, hogy a boksz a vérében van, ezért Adonis Philadelphiába utazik, ahol Apollo Creed legendás meccsét vívta az akkor még feltörekvő Rocky Balboával. A városba érkezve Adonis megkeresi Rockyt és arra kéri, hogy legyen az edzője. Bár Rocky ragaszkodik hozzá, hogy ő már visszavonult, meglátja Adonisban egykori riválisa, majd későbbi jó barátja Apollo erejét és elszántságát. Beleegyezik, hogy a fiatal bokszolót a szárnyai alá vegye, még úgy is, hogy az egykori bajnok egy sokkal halálosabb ellenféllel küzd, mint akikkel valaha farkasszemet nézett a ringben. Rockyval a háta mögött Adonisnak hamarosan lehetősége nyílik megküzdeni a bajnoki címért, a kérdés annyi, hogy képes lesz-e igazi harcossá változni, mire eljön a nagy összecsapás ideje.

Mivel már elkezdődött az Oscar-idény, gyorsan neki is ugrottam a Creed: Apollo fia című spinoffnak, ami elsőre nagyon átlagosnak hangzott. Oscar, bokszfilm, dráma. Ezek a szavak az utóbbi években is jelen voltak ebben a témában, de a Creed: Apollo fia vajon mitől nem tartozik bele a lerágott csont kategóriába? Az elejétől kezdve olyan érzés fogott el, mintha egy régi Rocky-filmet néznék, és ahogy halad előre a játékidő, egyre modernebb minden, hangulatának és a megközelítésnek köszönhetően mégis nagyszerűen tiszteleg az örökzöld franchise előtt.

Örülök, hogy nem egy Rocky remake ötlettel rukkolt elő Hollywood, hanem inkább másfelé kacsintottak ki, mert így nincs az az érzésem, hogy szembe köpi a régi Rocky-filmeket. Az pedig egyenesen parádés döntés volt, hogy Ryan Cooglert (Fruitvale Station) ültették a rendezői székbe. Coogler legutóbbi drámáját többek közt a Sundance Film Fesztiválon is elismerték, amit ideje lenne pótolni. Mint azt írtam korábban, régies hangulatban indul a történet, és a végére megérkezünk a modern korba, holott a cselekmény jelentősebb része a napjainkban játszódik. Már az egyfajta művészet, hogy így jelenítették meg a történetet, az pedig csak hab a tortán, hogy végig érződött, hogy helyén vannak a szálak. Egy remekül összerakott bokszdrámáról beszélünk, ami sok kitaposott utat bejár újra, mégsem fullad unalomba.

A Creed: Apollo fia legnagyobb erénye a hangulatteremtés. Ha ez nem lett volna ennyire kézzelfogható, akkor a végén sem örültem volna annyira. Annak érdekében, hogy teljes véleményt alkothassak, a későbbiekben muszáj lesz spoilereznem, de ezt természetesen jelezni fogom előtte. Az viszont filmélményt rontó tényezőktől mentes információ, hogy mennyire jól felvették a külső helyszíni jeleneteket. Ellátogatunk a klasszikus lépcsősorhoz, az utcajelenetek is különösen jól sikerültek, főleg a vége felé, amikor motorosok-quadosok kísérik hősünket. Természetesen Jake Gyllenhaal játékát nem igazán kultiválták a kintiek. Persze itt jegyzem meg, hogy nem ártana kicsit szüneteltetni a témát, mert már így is elég telített a piac.

A Fantasztikus négyes után Michael B. Jordannek kellett már egy újabb olyan szerep, amiben ismét megmutathatja, mennyire remek színész is valójában. Azt kell mondanom, tökéletes választás volt erre a szerepre, a testét szépen kidolgozta a karakterhez, és végig gyönyörűen csillogtatja tehetségét. Nekem szépen eladta a kezdő, ámde ambiciózus bokszolót, akibe még tisztelet is szorult. Helyenként túlzónak éreztem a kiállását, de utólag belegondolva szükséges volt ahhoz, hogy méltón szállhasson és állhasson ringbe. Sylvester Stallone mostanság egyre jobb terepen próbálgatja magát, és a Creed nélküle olyan semmilyen lett volna. Stallone már elég vén motoros, de még Oscar-díjat nem nyert, csupán két jelölése van, szóval ideje lenne. Ha ez a szerep nem hozza el neki a szobrot, akkor nem tudom, mi fogja.

Stallone ezúttal öregebb, lassabb, és megfontoltabb, ami az Expendables-filmeknek köszönhetően nem volt rá jellemző. A hamarosan hetvenéves színész testjátéka is durván hiteles, és most jön fehérrel az a bizonyos spoileres mondat: FEHÉRREL: bevált recept, hogy az egyik fontos szereplő rákos legyen, hiszen így az empátiánkra játszhatnak. Sly karaktere sem más, mint a többi hasonló eset, de ez mégsem negatívumként köszön vissza. Annyira hitelesen megöregítették a szerep kedvéért, hogy komolyan elkezdett aggasztani, hogy mi lenne, ha távozna az élők sorából. Megdöbbentő lenne. Ennyire volt csak élethű a játék, amit tőle láthatunk. A női főszerepben Tessa Thompson egész jól odatette magát, és Phylicia Rashad is állta a sarat. Persze nem volt gond a rivális, Tony Bellew játékával sem, de ő csak ez izomagy, és elég játékidőt sem kapott, hogy mélyebben megismerhessük.

A képi világa nagyon sokat tesz hozzá az összképhez, de az operatőri munka és a fényképezés is magával ragadó. Az utolsó mérkőzés, az a bizonyos nagy menet pontosan annyira profira sikerült, mintha egy valódi bokszmeccset néztem volna. A kameramunka, a fények, a hangulat, minden kis apróság remekül működött. A hangulatteremtéshez nagyban hozzájárultak a kisebb bejátszások a múltból, amikor Rocky és Apollo egymással küzdenek a ringben. Ezeket a részeket nem vitték túlzásba, inkább csak el-elhintettek egy-egy momentumot, és ez pont kellő adagolású volt számomra. Ugyanilyen szerepet töltenek be a zenei betétek is, amelyek némileg nosztalgikus élményben részesítenek, de nyilván az újítás is elkerülhetetlen volt. A Waiting For My Moment pedig különösen illik a végéhez.

Lassan itt a vége, fuss el véle. Apropó. Úgy gondolom, méltó lezárást kapott ez a történet, illetve nem is, mert ugye a folytatás tervben van, de végre egy bokszfilm, aminek mertek kanyarítani egy hihető "befejezést". Nem lövöm le a poént, de nagyon örülök, hogy úgy lett vége, ahogy. Bejött, tetszett, pedig későn néztem, mégsem aludtam bele, pedig indokolt lett volna, szóval a 9/10 jár érte.