Egy forradalmian új technológia segítségével Callum Lynch (Michael Fassbender) újraéli egyik őse, a 15. századi Spanyolországban született Aguilar kalandjait. A férfi így érti meg, hogy egy titokzatos, ősi szövetség, az asszaszinok rendjének leszármazottja. Hihetetlen tudással és ügyességgel rendelkezik – de csak azért, hogy szembeszállhasson a nagy erejű és gonosz szándékú Templomosokkal.

Mindenki ekézi az Assassin's Creed videojáték nyomán készült filmet, én nem fogom. Miért? Mert a játékkal egyetlen pillanatot nem játszottam, így számomra nincs összehasonlítási alap, nincs mihez mérni, hogy hogyan sikerült a film, mint adaptáció. Engem egyetlen dolog érdekelt, mikor jegyet váltottam rá, hogy a végén ne egy újabb üres akció-kalandfilmről távozzak csalódottan. Ezt bizony meg is kaptam, sőt, még felül is múlták azokat a minimális elvárásaimat.

A rendezői székben Justin Kurzel (Macbeth) végzett meglepően alapos munkát, amit őszintén szólva, nagyon nem vártam. Nem mertem elvárni olyasmit, hogy ez a téma ennyire fekszik majd neki. Sokan felhördültetek, hogy 70-30% a jelen-múlt aránya, de vagy velem van a gond, vagy annyira jól éreztem magam a szűk kétórás játékidő alatt, hogy nálam ez inkább fifti-fifti, és jól elosztottnak tűnt. És nem, mivel nekem tényleg nincs viszonyítási alapom, baromira nem érdekelt, hogy mi-hol és mennyi ideig játszódik alapból.

Viszont, az is tény, hogy rengeteget dobtak a menetdinamikán a rendező testvére, Jed Kurzel által komponált zenék, amelyek folyamatosan gondoskodtak a megfelelő fordulatszám eléréséről. Az Interstellar-szerű, keleti zenével ötvözött nyomvonal pedig külön értékeket képvisel számomra. Lehet itt jönni különféle dolgokkal, bár az is biztos, hogy a zene nélkül halott lett volna az egész, de az ilyesmi már a "ha így, ha úgy" spekulációk közé tartozik, szóval gyorsan be is söpröm a szőnyeg alá. Haladjunk tovább.

2016-ban megszámlálhatatlan sok olyan akciójelenet került elém, amikor elégedetlenség töltött el a homályzónák és az elmosódott képek miatt. Az Assassin's Creed viszont olyan tiszta akciójelenetekkel és kameramunkával operál, hogy mindig öröm volt nézni, ahogyan a főszereplőnk ugrált tetőről tetőre, vagy bármilyen mozgást végzett, amelyhez szükséges volt egy gyakorolt operatőr jelenléte. Az Animus is ismeretlen volt számomra, ám ez már inkább a vizuális frontvonalhoz tartozik, de abba sem tudok és/vagy nem is szeretnék belekötni.

Egyébként nagyon erős a látványvilág. Viszont ez sem úgy, ahogyan megszokhattuk, nem szabad hatalmas orgiákra számítani, csak úgy halkan kihozták a maximumot a $125 milliós költségvetésből, amelynek csupán a 12%-át hozta vissza a nyitóhétvégéjén. Ezt nem is értem, és a jegyfoglalást is elbagatelizáltam, gondolván, hogy ilyen amerikai bevétel mellett biztos itthon sem lesz rá igény, de tévedtem. A 400 férőhelyes teremben nem sok szabad helyet lehetett találni Szilveszter napján egy délutáni vetítésen.

Visszatérve még néhány mondat erejéig a vizuális effektekre, véleményem szerint elég mutatós, amit elénk tettek, habár a 3D-kényszer karmai alól ezúttal sincs menekvés. Nem mondom, hogy zavart a szemüveg, de sokat nem is adott hozzá a sötétebb képen kívül, ellenben az ugrálós jeleneteknél talán kapunk némi pluszt, és bár nem figyeltem meg ezt a részét, de a 3D nélkül szerintem ugyanúgy élvezhetőek azok a jelenetek.

A jelen-múlt téma elég sok embernél kiverte a biztosítékot, pedig csak egy-egy tweetet csíptem el akaratlanul a vetítés előtt, és nem tudom, hogy a játékban mi az arány, ami mint írtam feljebb, másodlagos, ellenben nálam bejött, ahogyan összemosták a kettőt, ahogyan kezelték a két idősíkot. Mind történetvezetés, mind pedig látvány szempontjából sokkal többet kaptam, mint vártam. Ráadásul baromi jók a korabeli ruházatok, a díszletek, meg úgy az összkép elég berántós, ha nem állsz neki ellen.

A színészek és a karakterek rendben vannak. Sejtettem, de már biztos vagyok benne, hogy Michael Fassbender megválogatja a szerepeit. Nyilván nem itt fog színészileg kiteljesedni, ugyanakkor gyönyörűen megmunkált, minőségi alakítást láthatunk tőle. Marion Cotillard karakteréről sem tudtam sokat, és így utólag ne is nézzetek előzetest, mert olyan spoileres - főleg a harmadik -, mint a huzat. Viszonylag sok közeli kameraállást kapunk a főszereplőkről, így különösen fontos jelentőséggel bír az alakítások mimikai része is.

A gonoszkodni próbáló Jeremy Irons is nagyon rendben van, jól végezte a küldetését. Brendan Gleeson kellemes társaság még arra a kis időre is, és Charlotte Rampling sem különb a többiektől. Számomra meglepő módon Michael Kenneth Williams különösen szimpatikus egyéniséget alakít, és nyilván színészileg sem okoz csalódást, a legkellemesebb meglepetést pedig Javier Gutiérrez váltotta ki a spanyol főinkvizítor palástja alá bújva. Elég törekvő egyéniség, igazi minden helyzetből jól kijövő szemétláda, akinek fontos a hite.

Apropó, hit. Tudjátok, hogyan állok ezzel a témával, és borzasztóan örülök, hogy ez a film így sikerült, és nem szektásították el gusztustalan módon. Épp elég mélységekben volt jelen, ami még abszolút egészséges, és könnyen emészthető. A negatívumok közé tartozik, hogy valahol a közepe felé egy kicsit leült a cselekmény, ott meg is ijedtem, hogy onnantól kezdve szívni fogunk, mint a torkos borz, de pár percen belül feltámadt hamvaiból, és repült tovább.

Nem is taglalom tovább, az Assassin's Creed videojáték adaptáció nem hibátlan, viszont szarvashibákat sem vétettek benne, amiért utálni kellene. Nem mellesleg simán kenterbe ver olyan gyenge és teljesen fölösleges próbálkozásokat, mint az Underworld: Vérözön. Nem akarok lázadást szítani, meg igazándiból így aludva rá egyet-kettőt, még valami kellett volna a kilenchez, ezek tükrében inkább a 8/10-nél maradnék.